 |
| A Királykő (Fotó: Tivadar Csaba) |
KÉT ÉS FÉL év alatt sokfelé jártunk. Mindegyik úti cél valamiért megérintett. Az Adria langymeleg szellője, a zord Tátra bércei, az Alpok túrabakancsban vagy sílécen és a lélek otthona, Erdély. Főleg Erzsébet családjával sok csodát látott itt: járt a Radnai-havasokban, a kopjás Hargitán, amely pátosszal vagy anélkül egyaránt a miénk, az Erdélyi-szigethegységben, régi-új barátokkal a Retyezátban, odafent a Peleaga-n is. Pár csoda-nap erejéig bevetettük magunkat a Béli-hegység rengetegébe, síeltünk a Havasalföldet északról vigyázó, turizmusban szárnyait bontogató Strázsa-hegyen, de tudósítottunk egy rendhagyó sporteseményről a Csalhóból, amely már Moldva ugyan, de titkon idehúz.... Utóbbi leírásokból szedtünk össze egy csokornyit, a közzétételt követő, társasági oldal(unk)on elhelyezett ajánlókkal együtt. Fogadják szeretettel, addig is amíg gyűl a bátorság jelenkori szűkebb hazánk megannyi csodájáról is szót ejteni.
 |
| (Foto: Andreia Cismasiu) |
ESTI ÖTKARIKA: minap egy régi cimbora
elméleti vitát kezdett arról, hogy létezik-e Kelet-Közép-Európa s ha igen,
"eszik-é vagy isszák". Jelen írás szerzőjével tudományos agancsok
feszültek lágyan egymásnak, magukban hordozva a megegyezés lehetőségét.
Mindenesetre, torok szárazon, gyomor éhen maradt, mégis mindenki tudja, mit
takar a fogalom: nagyjából a Duna vízgyűjtő medencéjét...
EMBERFIA Erdélyből kikacsingat néha. Mi
több, mintha az Erdélyi-medence túlcsordulna, Székelyföld vizeinek egy része is
keletnek indul, hogy a Szeret (Siret) közvetítésével szétterítse a Tündérkert
nemes hordalékát odalent a Duna rengeteg-deltájában.
SZÓVAL RÉGEN, a hajdanvolt tenger alján
gyűlt össze a kökemény Keleti-Kárpátok folyói által gömbölyűre csiszolt üledék,
amit később gigászi erők függőlegesre gyűrtek és a természet formált belőlük
igen látványos, változatos formavilágú hegyvidékeket. Ezek egyike a
Gyergyói-medencét és hasonnevű havasokat kelet felől strázsáló, közel kétezer
méteres Csalhó (Ceahlău). Másikuk a Barcaságban a Csukás (Ciucaș)....nincs
kétségem, oda is elkalandozunk majd. Igen, ez a konglomerát, az
összecementeződött kavics. Pont.
NO, JÓKORA tömb ez a Csalhó, tiszta
időben még a bő száz kilométerre levő Jászvásárról (Iași) is látni.
Földrajzilag nem (sem) Erdély, vizeit a Radnai-oldalából előbukkanó
Aranyos-Beszterce (Bistrița Aurie) szedi össze - de oly közel van ide
Székelyföld, a Tölgyesi-szoros, a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, a Nagy-Hagymás...
akár Maroshévíz (Orbán Balázs után Gyergyótoplicza) vasútállomása, vagy a
főnix-szerepbe vágyakozó gyógyító Borszék, hogy bizony jászok ide vagy oda,
felénk húz ez a táj nagyon...
MAGAM egyszer indultam el oda (ide), de
már a Szilágyságban (igaz ez a vidék hajdan Szolnok-Doboka volt), Szamosgalgó
(Gâlgău - a Sárkánykert nem itt, hanem Almásgalgón van) és Ilonda (Ileanda)
között jelezte a Főnök, hogy biza várni kell még ezzel a látogatással. Helyi
zsiványok ellopták a hátizsákom, így Csalhó helyett a dési majd a csíkszeredai
rendőrkapitányság maradt. Idén huszonhat éve.
BIZONY ITT EZEN A CSALHÓN rendeztek
nemrég játékos olimpiát, melyet a szerző rendkívül kedves, szép írásban
örökített meg és ahol a természet formái régi görög városállamok képében
jelentek meg: Mükéne, Rodosz, Megara, Korintosz..... Előbukkan a sorok közt az
édesanya, a természetszerető lélek, egyre hangsúlyosabban a tudását átadni
kívánó pedagógus. Fogadjátok szeretettel Daray Erzsébet írását (egyszersmind szép román nyelvlecke is a helynevek miatt),
melyet külön ajánlok Ágoston László
régi barátomnak, szerény blogunk többi bejegyzésével együtt.
TÉLI MADARASI: lehet, igen, a Hargitáról
pátosz nélkül beszélni, írni. Az emberek a havason sokat dolgoztak, beruháztak,
építettek egy nehéz világban. S építenek ma is. Szép, kellemes, még mindig
meseszerű, romániai viszonylatban messze kiemelkedő síterep jött létre (nézzük
csak meg a pályák neveit), sokszáz kilométerre Budapestről, mégis itthon. Vagy
otthon. Vagy egyszerűen csak Hon. Sok (jól) kezelt pályával, elég hóval, remek,
otthonos, minőségi szállásokkal. Az apres-ski-t mint olyat itt még csak
kóstolgatják ;-)
AZÉRT VALAMI belengi a vidéket, túl a
fejlődő pályarendszeren, és ez aligha változik, amíg a hegy lábánál a mi népünk
él. Felsejlenek hajdanvolt telek, amikor traktor és terepjáró is alig tudott
ide feljutni. A viharvert ezerhármas Daciáknak csak hébe-hóba (inkább hóba, jó
nagyba....) sikerült, leginkább akkor, ha egy vagy két atyafi a jó meleg
motorháztetőn ülve-pálinkázva nehezedett az első tengelyre, növelve a kocsi
tapadását. De Ivó után ez sem ment. Ott kezdődött a vadon, a rengeteg. Meg ugye
régen a bácsik, akik munkájuk végeztével i(szoga)ttak, kártyáztak, beszélgettek
és megváltották párszor a világot. Az asszonyok is a maguk módján, próbálván
megváltani imént említett férfiakat. A hatalmas kötött pulcsik mögé bújó
szerelmes tinédzserek a csikorgó hidegben és mindazon utazó, aki sokadjára zarándokként tér vissza. Ez biztos.
A SZÍVVERÉS is más a MADARASI-HARGITA
kopjás ormán, főleg ha messze délnyugaton felsejlik ragyogó februári napokon a
Fogaras, vagy nyugaton, még messzebb a Vigyázó, mely mögött ugye a
'"Részek" alföldi népei élik hétköznapjaikat.
ÚJABB SZÉP beszámoló, didaktikus,
telis-tele pontszerű információkkal, saját tapasztalatokkal ötvözve. A szerző tanárként, hallgatóként és
anyaként egyaránt jelen van benne :) A modern Hargitán - mert kedves Utazó
(vagy Olvasó), lehetőség, potenciál bőven van e tájban s emberében. Úgymond
"nyugati" értelemben is. Kellemes szép estét!
A VÁROS, AHONNAN ÉN ELMENTEM, nem tartozik
szoros vonzáskörzetébe (ablakunkból a Rozsályi-tető látszott néha messzi
keleten, aljában a jól ismert szeptemberi virágokkal :-)), mégis meghatározott.
Tankönyvek, később egyetemi előadások érdekfeszítő témája, hajdanvolt tűzhányó,
a Mátrától az erdélyi Csomádig húzódó, geológiai értelemben siheder korúnak
számító vonulat misztikus hegyóriása... és akkor itt jöhetnének az ismert
jelzők. Igen, Székelyföld teteje az 1801 méteres Madarasi-Hargita.
KOPJÁS ORMÁRÓL tiszta időben a Déli-Kárpátok szikra-kék vonulata is felsejlik, makettnyire szűkítve közelebbi
életterünk, megtartó és megtartani való Székelyföldet és a (még mindíg)
Mozaik-Erdélyt. Az ál-művészi giccset is felülíró, azt megszépítő valódi
igazodási pont, ahonnan fáj az eltávozás, és reményt, megnyugvást ad a
visszatalálás perspektívája bárki emberfiának és lányának, akit hatalmába
kerített. Magam sem vagyok kivétel.
GENERÁCIÓKAT HATÁROZ MEG télen, nyáron.
Emberek, legendák, érzések, amiket csonka-honban tán elfojtunk, szabadság,
álhatatosság, sok-sok Ábel a csikorgó hó borította végtelen rengetegben,
mesebeli sípályák: Zárug, Nagy-Mihály, Csillagösvény, Súgó. Hetvenes évekbeli
kötött pulcsik, Csoma Pista bá, aki sajnos már nincs közöttünk, de akinek örökét
Géza bá ápolja, a füstfátyol, mögötte jelentőségteljesen és megfontoltan
kártyázó férfiak, kiket kétségtelenül a világ nagy kérdései is élénken
foglakoztatnak. Meg aztán, jelenidő felé haladva a „free-ride”, székelymód.
Mítosz, ikon, origó.
KISAJÁTÍTHATATLAN, mert ereinkben
csörgedez. Mélyről, derűsen. Szeretettel!
A VÁROSBÓL, amely tizennyolc évesen utamra engedett, sokan jártak kirándulni. A Sárerdőre, a Csonkási-erdőbe gombát szedni, a Túrhoz fürdeni, horgászni, odébb Muzsdajra vagy mintegy "szubalpin kitérőként" a Gutin erdeibe, magaslataira. Felcseperedvén az ember kitekint, remek tanárokkal, túratársakkal "felvértezve". Jön a nagyszerű bihari Pádis, az Erdélyi-szigethegység barlangjai, a Radnai-havasok a távoli Máramaros keleti mezsgyéjén. Később valami misztikus vonzás miatt tán a Hargita, majd (arra érdemeseknek ;-)) a Déli-Kárpátok és annak legtekintélyesebb láncszeme, a RETYEZÁT.
A KOMOR, az érintetlen, a zord, a távoli, ahol a lányokról tavakat neveznek el és fordítva, ahol bizony nem ritka az augusztusi hó sem, sőt ötödikes nebuló hátán a húsz kilós poggyász sem. Aztán pár év múlva, fiatal felnőttként megint, majd életünk delén túl immár emlékezni és a mozaik elemeit összerakni, netán ünnepelni évfordulót, mint anno. Most is zord, méltóságteljes, érintetlen, de már nagyon közeli. És az is marad, akárcsak egész Erdély, amit innen, szikrázó februárban szinte teljesen belátni, népeivel, gyönyörűségével, bábeli bújával, bánatával, derűjével és életösztönével.
TÖBBRÉSZES túranapló első eleme némi pátosszal.
DÉL-ERDÉLYI TALÁLKOZÁSOK: a Retyezát, korokon átívelő - 2. rész
SZÓVAL KRISTÁLY-HIDEG ÉJSZAKA előzte meg
a Retyezát-túra csúcs-napját. Magam a táborban tevékenykedtem, de aznap is szinte
percre pontosan tudtam, mikor merre járt a csapat. Tablet és applikációk
nélkül.... Fura érzés volt este a tisztás sarkában megpillantani a hazatérő
csúcshódítokat: megtapasztalni az Ikrek mosolyát, amivel elűzték saját jól
megérdemelt fáradtságukat, vagy Zalán fiam velem messzemenően szolidáris és
férfias érdeklődését. Meg a tortát, amely három napig "dekkolt"
előtte egy kocsi csomagtartójában, de amikor lekerült róla az alufólia, bizton
sokkal gyönyörűbb volt mint amikor gondos kezek és szívek elhelyezték rajta az
utolsó kanálka krémet. Köszönöm!
A HARMADNAPI rövid búcsú-túra után,
érzések súlya alatt ereszkedtünk le a Hátszegi-medencébe, ahol az (át)alakuló
tájba élénken odaképzeljük a Telekiek, Nopcsák, Lázárok örökségét.... Majd
zárásként vissza a jelenbe a bácsi "kanyarban" (falu Vajdahunyad
mellett, románul Băcia - laknak itt magyarok is) immár törzshelynek számító
Casablanca vendéglőben. Casablanca, mi más, hisz ház is, meg fehér is. Adja
magát. Sőt a tarja is remek, az meg végképp ritka, hogy az utolsó 1 (egy!)
darab miccset szolgálják fel.
 |
| (Fotó: Katona Csilla) |
VOLTAK századok és reméljük lesznek még.
Századaink. Koraink. Tudunk róluk, számon tartjuk őket, néhol még ma is látni
őket. A folytatásban pedig más(ik) szem, hang: sokkal tisztább, képzettebb,
szebb, érettebb, hiteles forrása és világos célja van. Köszönöm Erzsi!
ERDÉLY, ERDÉLY, DÉL-ERDÉLY: meseszép Hunyad
vármegyét délről őrzi a Strázsa-hegy, melynek lapos tetején állva kitárul
Európa. Szebb, derűs februári napokon egyszerre látszik a Duna ezüscsíkja délen
és a Kalotaszeg ezer kincsét strázsáló roppant Vigyázó (Vlegyásza) a messzi
északon.
ODALENT a ködtakaróban (mely fölé csak a két szomszéd vár, a Retyezát
és a Páreng bércei emelkednek) téli álomba szenderedett Hátszegi-medencében
"lépten-nyomon" történelem: Vajdahunyad, Déva, Demsus,
Őraljaboldogfalva (gyönyörű), ahol már csak két magyar él vagy még annyi sem, de
délceg temploma ma is áll. Lábunk alatt, a Zsil-völgyében pedig sorsok alakulnak
át gyökeresen töredék-emberöltő alatt a tárnák árnyékában...
HAJDAN nehezen
megközelíthető fapados-síközpont, ma már libegő jár erre. A fapad maradt,
szerencsére talán. Rengetegeivel, embereivel, "strázsás"
hangulatával. Meg a vendéglővel az oda vezető műút egy kanyarában, Casablanca
mintha... Ebből kapunk ízelítőt Daray Erzsébet
tollából, szemével, lelkével.
 |
| (Fotó: Imecs Zoltán) |
A SZATMÁRI BÁNYAVIDÉKET lezáró
csodálatos Kakastaréj andezit-éléről már felsejlenek keleten hatalmas
víztoronyként a Radnai-havasok. Gigászi tömb, kristálypala gerinccel,
gleccserek szabdalta északi meredélyekkel, tengerszemekkel, fogyatkozó
ős-rengeteggel. A Tátrától a Déli-Kárpátokig ehhez fogható magashegység nincs.
Körös-körül hajdanvolt bányásztelepülések, melyek sokszínű etnikai „térképe”
még ma is tetten érhető itt-ott (románok, magyarok, zsidók, németek stb.):
Felsővisó, Borsabánya, Majszin vagy délen Óradna. Messze keleten túl a mezsgyén
már egy más világ, Moldva - ahová átjár ugyan szívesen a magamfajta, de
alkonyatra visszatér.
E CSODA-VIDÉK EMBEREI is fel-feltűnnek: Tivadar Csaba barátom és szülei, Marika néni
és Tibi bácsi, akik nélkül talán soha nem ragadnak el a hegyek, hisz ők vittek
el magukkal családi nyaralásukra pont ide, Borsára. Visszaköszön félálomban a
második világháború idején épült nagy síugrósánc, „rajta” olyan nevekkel mint a
ma egyetemi tanár és nemzetközi FIS-versenyeken bíróként tevékenykedő Wilhelm
Gross (hirtelen ő jut eszembe). Bizony itt a nyolcvan-kilencvenes évek
fordulóján még többször mértek 100 m fölötti ugrást…. Egy ideje megállt az idő.
MARADANDÓ HELYE VAN a Mosolygó-tónál levő meteorológiai állomáson sokáig szolgálatot teljesítő Istrate-Hanțig párosnak (hejj, utóbbi de szigorú volt, Laczkó Attila barátom is bizonyára emlékszik arra a füstös, jéghideg decemberi éjszakára a fásszínként szolgáló régi házban). Öröm, hogy anno kenyeret, krumplit és kolbászt adhattunk a bentlakásban Somkereki Iosif kollégának Óradnáról, aki több évtizednyi bányászkodás után, alig negyvenöt évesen elvégezte Kolozsvárott az egyetemet - azóta a hírek szerint szülőfalujában tanít geográfiát. Egy gondolat megilleti utóbb megismert kedves ismerősöm, Gáspár Lórándot is, aki a "kincses városban" utazási irodát üzemeltet, ő maga és pici lánya is remekül síel, idős édesapja ha jól tudom ma is Borsabányán él. Kellemes visszagondolni a helyi román lányra, Angelá-ra, aki az egyetemen geológiát tanult és tudását azóta Majszinban kamatoztatja a helyi nebulók nagy örömére. Vagy ott van ugye, az 1991 áprilisi nagy túra, amikor Radnaborberekről egy nap alatt az akkor még álló (újabbik-volt egy régi is) Puzdra-menedékházig jutottunk el (egyszercsak leégett, csak úgy - gyufa nélkül?). Hajdani vendéglátónk Danci Petre és családja házát mára körülölelte a civilizáció, meg sem ismertem legutóbb. Örökké emlékezetes 1991 februárjában a fizika vizsgára való itteni felkészülés, vagy pár hónapra rá az a szikrázóan jeges, de meghitt Szilveszter, kölcsön síléccel és a jégbe fagyott beltéri mosdóval.
 |
| (Fotó: Imecs Zoltán) |
FELSOROLNI sem tudnám azt a rengeteg
túratársat, akivel anno az élményekben osztozhattam, lehetnek vagy két
tucatnyian. Sok kis Reményik. Sok kis Bodor Ádám. Otthon tartják a Radnai komor
koronáján a szétszéledni hajlamos lelket.
Szerzőtársam és családja, mint a szövegben olvasható, néha megtorpant. Jómagam azonban szervezőként legutóbb (szégyenszemre) el sem jutottam a csodálatos túrára, melynek beszámolóját és messze elkalandozó gondolatfűzéreit ajánlom fentebb. Maradnak az emlékek és a jövőbe forduló nosztalgia. Szeretettel.
 |
| (Fotó: Boros Lajos) |
VANNAK HELYEK, állapotok, amelyek
mellett elsuhanunk, mert sietünk, mert nem ismerjük, rossz a térség-marketing
(divatos szakszó, mi tagadás), vagy netán előítéletek vezetnek minél
távolabbra. Többek között Arad vidéke, a Fehér-Körös völgye, a Béli-havasok
szépen gondozott, ilyenkor ezerarcú és ezerszínű rengeteg-erdeje is ilyen.
Évfordulós túra közeleg, bár a helyiek szerint most jóval kevesebb a vargánya,
mint tavaly. Hűvös az idei ősz arrafelé, figyelmeztet tavalyi beszámolónk egyik
főszereplője, Ionel ("Jánoska") a negyvenes éveit taposó helyi
erdész, aki Havasalföld legdélebbi csücskéből került fiatal mérnökként ide, és
ma már az ő beszédén is érződik a semmivel össze nem téveszthető erdélyi román
akcentus, mint a mai transzilván identitás (van odaát ilyen, elég erős, néha bizony
"nemzetek feletti") fontos eleme... Estére kis kedvcsináló :-)
Hát ennyi. Áldott, békés Karácsonyt! :-)
2017. december 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése