Tanulmányút, Földrajz Kar, 2017
Négykezes beszámoló, írták: Andorkó Imola és Daray Erzsébet
I. RÉSZ
 |
| A csapat |
Erzsébet: A turizmusföldrajz szakon, elsőévesként (!) kötelező módon részt kellett vennem az egyetem által meghirdetett tanulmánykirándulások egyikén. Az Alpokat választottam, részben azért, mert megbízhatóknak tűntek a szervezők, másrészt vonzottak a hegyi túrák, és nem utolsósorban érdekeltek az Esterházy-kastélyok is. Jól döntöttem, rengeteg élménnyel gazdagodtam. A kirándulás után még hetekig nézegettem a saját és az útitársak által megosztott fényképeket. Nehéz volt visszaszokni a romániai valóságba, felvenni a hétköznapok, a másfajta kihívások, a munka ritmusát.
Imola: Turizmusföldrajz szakos véndiákként adódott a lehetőség, hogy a terepgyakorlat üresen maradt helyeire jelentkezzek. Amikor megláttam, hogy a Keleti-Alpokba szerveznek utat, nem is volt kérdés, hogy én is csatlakozni fogok. Bár egy kicsit elszoktam a csoportos-buszos kirándulásoktól, és emiatt tartottam tőle, végül annál nagyobb élmény volt. A helyszínek, a társaság mind-mind csuda jó volt, még az esőverte sátras éjszakák is kalandosak voltak, bár ez valószínű azért, mert azon kevesek közé tartoztam, akik – szó szerint – szárazon megúszták.
 |
| Útvonal - I. RÉSZ |
E: Ez volt az első, nagyobb megállóhely, itt csatlakoztam a kirándulás többi résztvevőjéhez – hatodmagammal. Elkísértek az ikreink, Áron fiam, Áron barátja és a férjem. Figyeltek, gondoskodtak rólam, mintha csak a testőreim lettek volna.
Itt szálltam át a családi autóból a nagy kirándulóbuszba, de városnézéskor, kastélylátogatáskor, túrázáskor, a sátrazóhelyeken ismét együtt lehettünk: a túracsapat, a család és én. Sokszor történt meg, hogy mire a nagybusz megérkezett a kempingbe, a mi sátrunk már állt, sőt, néha a vacsora is készen volt.
A fertődi Esterházy-kastélyhoz képest a kismartoni robusztusabb, egyszerűbb, kompaktabb. Ausztria egyik legszebb barokk kastélyaként tartják számon, de ami a külső megjelenését illeti, hiányzik belőle az agyondíszítettség. Belső termei közül a Haydn Terem a legpompásabb, a számomra kissé giccses falfestmények láttán (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 300 éves freskókról van szó) hátrahőköltem, de amikor az idegenvezetőnk vékonyka hangon elkezdte énekelni a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdalt, elámultunk. A teremnek valóban rendkívüli az akusztikája: a dal felerősödött, csengett, szárnyalt! Jó lenne egyszer egy hangversenyre is beülni...
 |
| Itt léptünk be a kastélyba... és a történetbe |
 |
| Haydn Terem |
Az idegenvezetés során a két leggyakrabban emlegetett herceg Esterházy Pál és Esterházy Miklós volt, de hallottunk történeteket hercegnékről, neves vendégekről, sőt szeretőkről és szerelemgyerekekről is. Jó megoldásnak tartom, hogy a kastély termeit kizárólag a család tulajdonát képező bútorokkal rendezték be, amiből nem lett volna hiány, ha közbe nem szól a második világháború...
Nem tudom, mi volt az oka, hogy a magyar irodalom ragyogó képviselőjéről, Esterházy Péterről nem esett szó, pedig a Harmonia Caelestis könyve – amiben a kismartoni kastély is szerepel – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a család történetét sokan megismerjék. Én a könyvből tudom például, hogy az Esterházyak származásukat Ádámtól vezetik le, ezért ismerősen köszönt vissza a kastély egyik termének a faláról a családfát ábrázoló rézmetszet. Itthon élvezettel olvastam újra az ezzel kapcsolatos „számozott mondatot”, amelynek zárósorai, akárcsak az egész könyv, segít múltbeli örökségünket - legyen az származás, kastély, vár, rang - kellő távolságtartással és humorral kezelni: „édesapám ezek után még hosszan elmélkedik arról is, hogy nem minden családnak van okmányosan is bizonyíthatóan ilyen ősi eredete, szaladgálnak olyan családok is Magyarországon, amelyek csak, így apám (!), két-háromezer évesek, hiszen a hazát ért sok csapás során elhamvadtak a levéltárak, de sebaj, hiszen úgyis csak az erénnyel párosult nemesség ér valamit, hö-hö, nem a származás, amely önmagában csak olyan, mint a meszelt koporsó: belül rakva undoksággal.”
A látogatás végén, a kastély butikjában felfedeztem Esterházy néhány regényének a német kiadását – ez azért megnyugtató volt...
A kastély pincéjében található Ausztria legnagyobb bormúzeuma is, ide nem mentünk be, de az Esterházy borokra kíváncsiak voltunk. Vettünk egy frizzantét és egy pinot noir-t, felbontásukkal még várjuk a megfelelő pillanatot... Az is megfordult a fejünkben, hogy az utastársainknak szervezünk nálunk egy kerti partit. Na, az megfelelő pillanat lenne a borkóstolásra...
 |
| A kastélypark |
I: Bevallom, Kismarton annyira nem dobogtatta meg a szívemet, ezért nem is mesélnék túl sokat róla. Szépen berendezett termek, rátermett idegenvezető hölgy, jól szervezett túravezetés, de valahogy mindemellett az egyetlen dolog, ami jobban felcsigázta az érdeklődésemet, az a Haydn Terem volt: eszméletlen barokkos díszítés a falakon, amelyek mind-mind kötődtek a Magyar Királysághoz: az allegorikus festmények mellett a mennyezetet díszítő medallionokban felfedeztük a valamikori Magyarország különböző régióit szimbolizáló festményeket...természetesen addig nem jöttem ki a teremből, amíg meg nem találtam Erdélyt is. Talán ez tetszett a legjobban a kastélyból.
 |
| Sikerült megtalálni Erdélyt! |
FRAKNÓ, Esterházy-vár
E: Az idegenvezetőnk szerint a várat soha, senkinek nem sikerült bevennie. Valaha masszív, vizesárokkal körbevett, felvonóhíddal ellátott erődítmény volt, pénzes várurakkal, komoly hadsereggel – nem csoda hát, ha sikerült épségben megőrizni az utókor számára.
Mind a kismartoni kastélynak, mind a fraknói várnak van egy erdélyi vonatkozása, ami szerintem érdekes: mindkettőt az 1600-as évek közepén II. Ferdinánd adományozta az Esterházyaknak kárpótlásul, minekutána Esterházy Miklós átengedte Munkács várát Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek. A munkácsi vár átadása számos egyéb juttatással a nikolsburgi béke eredménye, amikor Bethlen visszaadta a Szent Koronát és lemondott a királyi címről...
Ausztria nem járt rosszul az Esterházy családdal, mindkét birtok Burgenland tartomány fő ékességei közé tartozik. A fraknói várban működik Európa egyik legrégebbi múzeuma, illetve itt van az Esterházyak kincstára, amely az eredeti helyén áll, és ebben egyedi a világon.
Nekem kiváltképpen a várkonyha tetszett: az óriási kemence, a hatalmas dagasztóteknő, a különböző méretű torta- és kuglóf formák, a könyöknyi vastag vágódeszka, és az ablakban árválkodó, üres vaskalitka. Az udvaron található, 145 m mély kút mellett is sokáig álldogáltunk, fölé hajolva teszteltük a visszhangot, és közben meg-megborzongtam, hogy milyen szörnyű lenne, ha belezuhannánk.
 |
| Erődítmény |
 |
| 145 m mély... |
I: Fraknó vára igazi fiús hely. Engem nem sikerült rögtön lenyűgöznie, csak szerre „épült fel” a wow-hatás. Érdekes volt látni a szépen megmunkált, falfestményekkel díszített belső falakat, a kelet(!) fele néző több száz éves krokodilust, ami annyi időn át elűzte a gonoszt. Aztán, ahogy elkezdtük szobáról-szobára járni a várat, úgy értettem meg, hogy miben rejlik a különlegessége ennek a helynek: különböző korokból származó, eszméletlen mennyiségű fegyver, felszerelés, egyenruha állt a várban, polcokra téve. Mintha semmi sem változott volna azóta, amióta utoljára lettek használva. Ez a hely a világ egyik legnagyobb gyűjteményét rejti magában. Valójában nem is múzeum, hanem egy tároló, hiszen nem azért rendezték így be, hogy mi megcsodáljuk, hanem évszázadokkal ezelőtt is így állt ott minden, akkor is az Esterházyak katonáinak felszerelését tárolták, pont itt, pont így. Az egyik legkülönlegesebb darab egy eredeti koronázási zászló volt, 1618-ból.
 |
| Raktár (Fotó: Bán Barni) |
 |
| Belső udvar |
HALLSTATT, KRIPPENSTEIN
E: Fraknóból Hallstatt felé vettük az irányt.
Semmeringnél felbukkant mellettünk a világ első, hegyi vasútvonala, amit a 19. században, az Osztrák–Magyar Monarchia idején maga Ferenc József császár avatott fel. A Semmeringbahn 14 alagúton és 16 viadukton halad át, egykor Bécstől Triesztig lehetett utazni rajta, jelenleg Gloggnitz és Mürzzuschlag között vehető igénybe.
Lienzennél elértük az Óperenciát (az „ober Enns”, azaz Enns-en túli terület magyarosított névalakja) és nemsokára a Salzkammergut (= „sókamrák java”)-tóvidékhez tartozó Hallstatti-tavat is megpillanthattuk, amelynek – a Magyar Néprajzi Lexikon szerint – az itt állomásozó magyar katonák az Óperenciás-tenger nevet adták, hiszen ez volt az első, nagyobb állóvíz, amivel az Enns-en túl találkoztak.
Bad Aussee-ben szálltunk meg egy kempingben. Nem volt túl sok sátorhely, a vizes blokkok is elég kisméretűek voltak, de a hely meghitt volt. A kemping vendéglőjéhez tetővel ellátott kinti asztalok tartoztak, itt reggeliztünk és vacsoráztunk, és közben igyekeztünk összeismerkedni az utastársainkkal, míg a gyerekek boldogan kosaraztak vagy ugráltak a pici játszótérre felállított trambulinon.
 |
| Első kemping: Bad Aussee (Fotó: Bán Barni) |
Másnap felvonóval felmentünk 2100 méterre, a Krippenstein-csúcsra. Itt található a Dachstein régió egyik síterepe, két évvel ezelőtt, télen mi már jártunk itt a barátainkkal, írtam is az élményeinkről egy beszámolót. Ez alkalommal nem hagytuk ki a Five Fingers-kilátót, majd végigmentünk a Heilbronner nevű karszt tanösvényen. Minden zordsága ellenére a téli Krippenstein mintha szebb, elegánsabb, fenségesebb lett volna. A durva karrmezők, titokzatos víznyelők, beszakadások kissé barátságtalanná formálták a tájat, bár az osztrákok igyekeznek mindent megtenni, hogy szelídítsenek rajta. Tetszettek a különféle interaktív magyarázó táblák, a tanösvény mentén felállított, fából készült védkunyhók, ahová erős szél, havazás vagy eső esetén be lehet húzódni.
 |
| A Hallstatti-tó (Fotó: Bán Barni) |
I: Én most jártam először ezen a környéken, és magával ragadott a táj: ilyen karsztfennsíkon még életemben nem jártam! Amikor a felvonóval megérkeztünk 2100 m környékére, csak ámulni tudtam. Amerre a szemem ellátott, csak fehér mészkövek voltak. Talán az volt a legnagyobb élmény, hogy ezalatt a rövid túra alatt számos olyan karsztformációt sikerült azonosítani, amiről valamikor tanultunk. A „durva karrmező” számomra a különböző formák utáni kutatás helyszíne lett, ahol lelkendezve találtam rá a rovátkakarrokra, a lekerekített karrokra, de láttam oldásbarázdákat és hihetetlen meanderkarrokat is. Az ember(lánya) csak áll, és csodálkozik, hogy mekkora ereje van a természetnek, miket létre tud hozni! A számos kilátó egyike, amit meglátogattunk, a Dachstein Hai nevet viselő fémcápa volt, aminek be lehetett mászni a gyomrába. (Természetesen ezt én sem hagyhattam ki.) Ez a cápa azt hivatott tudatosítani az emberekben, hogy az egész planina, ahol voltunk mindannyian, valamikor tenger alatt volt, és az eszméletlen mennyiségű mészkő mind-mind tengeri élőlény volt. A sok minden, amit itt láttam, többszörösen kárpótolta a süvítő szelet és a didergést, amivel járt egy-egy megállónk.
 |
| Töbör, alias dolina. |
 |
| Karsztmező. |
 |
| Karsztfennsík, rajta az ördögszántásnak is nevezett karrok. |
 |
| A Dachstein cápája. A legvagányabb kilátó. |
 |
| Jó nagy karrok |
E: Késő délután Hallstatt utcáin sétáltunk. A város utunk egyik legmultikulturálisabb helyének tűnt: találkoztunk pajeszes zsidó férfival, buddhista szerzetesekkel, chadort viselő muzulmán hölgyekkel, ázsiai turistacsoportokkal. Kevesebb látogatóval talán élvezhetőbb lenne a hely. Kérdés, hogy mennyire tud egy település egyszerre befogadó, a turizmus számára nyitott lenni, illetve mennyire tudja magát megőrizni attól, hogy árucikké váljon...
I: A városnézéseink közül talán a hallstattit vártam a legjobban. Az útikönyvek szerint nagy eséllyel ezé a városé Ausztria legromantikusabb zugának címe. Ki ne lenne erre kíváncsi? És valóban, a kisváros ahogyan beékelődött a hegyek és a tó közé, ahogyan felkúszott a hegyek lábaihoz és árnyéka elnyúlt a hattyúkkal tűzdelt tó vizén....na az igen! – gondoltam magamban. Mutassatok nekem még egy olyan várost, aminek a parkolójában vízesés van, ahol a koponyákat festett rózsákkal díszítik, ahol a házak körtefák és futórózsák mögött pihennek...ahol buddhista szerzetes próbál hattyút etetni s végül majd` megszívja őt a háládatlan madár. Mindent összevetve úgy voltam Hallstattal, mint Segesvárral itthon: erősen sok a turista, de bármikor szívesen megyek vissza.
 |
| Hegyek ölelésében |
 |
| Összenőttek |
BAD ISCHL
I: Kirándulásunk harmadik napján látogattunk el az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legfontosabb fürdővárosába, Bad Ischl-be, ahol Ferenc-József császár nyári rezidenciája található, az úgynevezett Kaiservilla. A gyógyfürdő története a XIX. század legelején kezdődik: állítólag 1822-ben érkeztek az első fürdővendégek, majd hamarosan az első szállodák is megnyíltak és gyorsan európai hírűvé vált. Maga Zsófia főhercegné is ide járt kezelésekre, melyek után meg is születtek fiai, akiket az udvari körökben csak “sóhercegek”-nek neveztek. A későbbiekben itt ismerkedett meg Ferenc József császár és Sissi, és a többi már történelem…aminek nagyon sok darabja itt íródott Bad Ischl-ben, ugyanis nyaranta itt volt a Monarchia fővárosa. A Kaiservilla épülete Zsófia főhercegné nászajándéka volt 1854-ben, ezt követően hatvan éven át minden nyarát itt töltötte a császár.
A 14 szobás villa komoly átépítésen ment keresztül, a legérdekesebb talán az, hogy az új szárnyak segítségével az épület alaprajza E alakú lett, az ifjú császár ezzel is jelezvén jegyese iránti szenvedélyét. Az első hivatalos látogatást Ferdinánd portugál király ejtette meg 1854 augusztus 23-án, majd több száz követte ezt.
A villa belsejét a császár trófeái uralják, minden folyosó, lépcsőház fala teli s tele van a világ minden tájáról származó trófeákkal, amelyeket maga a császár lőtt. Szenvedélyes vadász és természetjáró volt, az idegenvezetőnk állítása szerint kb. 50.000 állatot lőtt le. Kérdés, hogy mikor volt ideje mindenemellett uralkodni?
Ahogy sétáltunk a villa szobáiban, valóban úgy érezhettük, hogy visszautaztunk az időben. A bútorok mind-mind eredetiek voltak, néhol meglepően kopottak, elhasználtak, akárcsak a császár dolgozószobája, ahol a bőrfotel még őrizte az uralkodó “lenyomatát”, vagy a rövid szunyókáihoz használt kötött pokróc is már szétfoszló félben volt. A dolgozószobában azonban láthattuk azt az íróasztalt is, amelyen 1914. július 28-án aláíródott a Szerbiának szánt hadüzenet, mely miatt kitört az I. világháború.
A császári villa csak idegenvezetővel látogatható, a túra pedig egy szűk órát tart. Minden információ a jegyárakra és nyitvatartásra vonatkozóan megtalálható itt.
 |
| Kaiservilla |
 |
| Az a bizonyos íróasztal |
E: A Kaiservillában tett látogatás során nekem az volt az érzésem, hogy az idegenvezető a császár helyett sokkal inkább Sissi személyét helyezi előtérbe. A villa jelenleg is a Habsburg család tulajdonában van, és tulajdonképpen nem lenne meglepő, ha a családnak az lenne a vágya, hogy a turisták a haladó szellemű, modern életvitelű császárnéról halljanak többet. De, ismétlem, lehet, hogy mindezt csak én képzelem így... A népviseletbe öltözött, angolul nagyon jól beszélő idegenvezető fiatal hölgy elmesélte, hogy Erzsébet császárné, udvarhölgyei megrökönyödésére reggelente megmászta a park közelében található Jainzen dombot, rendszeresen sportolt, néha több napra is eltűnt, hogy a hegyekben túrázzon, lovagolt, vívott, verseket írt, rajzolt, sőt, még a politikába is beleszólt - a Magyarországgal történő 1867-es kiegyezés az ő lobbizásának az eredménye.
A parkban tölgyek, bokrok és élénkzöld kúszónövények árnyékában van egy másik villa is, ez csak az Erzsébeté volt, aki ide húzódott, ha magányra, nyugalomra vágyott.
 |
| A Márványkastélyként is emlegetett Erzsébet-villa |
I: Salzburg városára egy pár órás sétaidő jutott, mialatt épp, hogy sikerült körbejárni a legfontosabb látnivalókat. Ez alatt a rövid idő alatt Salzburg számomra nem igazán nyújtott olyan élményt, amire biztosan emlékezni fogok majd évek múlva is. Egy rendezett város képét láttam, ahol a legnagyobb élményt – már bocsásson meg érte a világ – az nyújtotta, hogy eddig még sosem kóstolt, fekete szezám ízű fagyihoz volt szerencsém jutni.
E: Úgy gondolom, hogy nagyobb városokba úgy érdemes kirándulni, ha hagyunk időt magunknak arra, hogy jobban megismerjük. Éppen emiatt Salzburgtól féltem egy kicsit, mert attól tartottam, hogy „túl nagy” lesz nekünk.
A város már a kora középkortól kezdve óriási jelentőségre tett szert , sokáig „észak Rómája” néven emlegették, ami nem véletlen, hiszen 1806-ig a második legnagyobb egyházi államként működött. 1731-ben egész Európa figyelmét magukra vonták, amikor szigorú döntés elé állították alattvalóikat: vagy visszatérnek a katolikus hitre vagy kivándorolnak. „Talán az érseknek is nagy meglepetésére 30.000 embernél többen ez utóbbit választották, s az eset a protestáns országokban a megbotránkozás egész zivatarát keltette föl”, olvashatjuk Richter Ede Salzburg története című könyvében.
Az érsekfejedelem hatalmát jelzi, hogy Mozartot, bár saját korában is csodagyerekként tisztelték, csak udvari szolgának tekintette, és annak ellenére, hogy székesegyházi orgonistaként és udvari zenészként később is bizonyította rátermettségét, soha nem bánt vele méltányosan, ami oda vezetett, hogy egy idő után Mozart végleg Bécsbe költözött.
Salzburg később mindent megtett azért, hogy a kiváló zenészt magáénak vallhassa, megalapították a Mozarteumot, és még arra is vállalkoztak, hogy azt a bécsi házat, ahol a Varázsfuvola megszületett, Salzburgba szállítsák, és Mozart-házikó néven kiállítsák.
 |
| Magáért beszél |
Az épen megmaradt középkori házaknak, barokk épületeknek köszönhetően 1997-ben a város UNESCO világörökségi helyszín lett, itt rendezik meg Európa egyik legrangosabb fesztiválját, a koncerteknek, operáknak, de színházi előadásoknak is otthont adó Salzburgi Ünnepi Játékokat.
Ahogy Imola már jelezte, nekünk a városra csupán néhány óra jutott, éppen ezért én már a buszon eldöntöttem, hogy az egyetlen épület, amit mindenképpen felkeresek, a Ferencesek temploma lesz, a többit látnivaló megtekintését ahhoz igazítom, hogy mihez lesz kedve a családnak.
A város délkeleti részén, a Festungsberg lábánál parkoltunk le, első célállomásunk, ahol még nagyjából együtt volt a csapat, a nonnbergi apátság volt. Nem számítottam rá, így elakadt a lélegzetem, amikor beléptem a kolostorba: a gótikus templombelső gyönyörű. A többiek már rég elmentek, mire én is elszántam magam, hogy továbbinduljak. Jó volt egy kicsit egyedül üldögélni, elcsendesedni. Itthon tudtam meg, hogy az apátság Salzburg fő látnivalói közé tartozik, hiszen a „The Sound of Music” (A muzsika hangja) című nagy sikerű hollywoodi film egyik forgatási helyszíne volt. A film valódi történetet dolgoz fel: tényleg létezett egy Maria nevű apácanövendék, aki éppen a nonnbergi rendből került a megözvegyült, hétgyermekes Trapp báróhoz házitanítónak. Évi 300 ezer turista kimondottan ezért keresi fel Salzburgot, Mozart nekik csak másodlagos...
 |
| Gyámkövek (Nonnberg) |
 |
| A főhajó (Fotó: https://hiveminer.com/Tags/convent,salzburg) |
Egyszer már jártam Salzburgban, Velencéből jövet tartottunk itt egy kis pihenőt, akkor is csak pár óránk volt csupán, így beértük azzal, hogy felkerestük Mozart szülőházát, a Régi piactéren megkóstoltuk a finomabbnál finomabb sajtokat, péksüteményeket, vettünk Mozartkugelt is, aminek az „eredetijét” csak négy üzletben lehet megvásárolni, és még ma is kézzel készítik (lásd: itt).
A piactéren ismét vásár volt, és noha siettem kissé, az egyik vásárosnak megcsodáltam a nemezből készített kalapjait, és ha lett volna nálam annyi pénz , bizonyára meg is veszem az egyik jópofa, ugyanakkor elegáns darabot.
Miközben telefonon próbáltam egyeztetni a családdal, hogy hol találkozzunk, egyszer csak belebotlottam a Ferencesek templomába. A sötét, alacsony, román stílusú főhajó szédítően magas, napfényes, gótikus szentélybe vezet. Élvezettel tanulmányoztam a különböző építészeti megoldásokat, amikkel első évben csak fényképeken találkoztam. Nemsokára összefutottam a családdal, természetesen elkalauzoltam őket a Ferencesekhez, aztán vidáman meguzsonnáztunk egy szökőkút lépcsőjén.
A Dómot eleinte meg sem akartuk nézni, egyikünk sem lelkesedik a barokk építészetért, de végül az egyik mellékajtón beáramló látogatók minket is magukkal vonzottak. Végül nem bántam meg, hogy bementünk. Belső tere hatalmas, 10 ezer ember befogadására alkalmas – én még ilyen nagy templomban nem jártam. Nem szeretem a túldíszítettséget, a templombelsőt mégis szépnek találtam. Itt található a világ egyik legszebben szóló orgonája, amit számos kisebb orgona egészít ki, érdemes megnézni az 1321-ből származó keresztelőmedencét is. A térkialakítás, a hosszú árkádsorok tiszteletet parancsolnak, az egész épület az egyház diadalmas, uralkodó arcát mutatja, és ez még nekem protestánsnak sem volt elrettentő – őszinte ámulatot éreztem.
A sétára kiszabott idő hamar elszaladt (aki többet akar megtudni Salzburg látnivalóiról, nézzen szét itt), a busz a Salzach túlsó partján, a város délnyugati részén várt ránk.  |
| Hálóboltozat (Ferences templom) |
A folyópartról az óváros egészen kicsinek tűnt, részben a körülötte magasodó hegyek miatt, ami a salzburgiak számára talán állandó kihívást jelent. Nem csodálkoztam, amikor arról olvastam, hogy Ausztria legmagasabb hegycsúcsát, a Grossglocknert (3798 m) egy salzburgi pap mászta meg először...
 |
| Ívek és kupolák |
 |
| A Salzach partján |
I:Este a szállásunk a németországi Chiemsee partján volt. A közeledő viharral versenyezve húzta fel mindenki a sátrát. Mi épphogy bebújtunk a sátorba, és abban a pillanatban megszólaltak a kemping szirénái: “Achtung! Achtung!” – csak ennyit értettem a bemondott szövegből, de többet nem is kellett, ugyanis amint abbamaradt a beszéd, kitört a vihar. Egész éjjel esett az eső és fújt a szél, faágakat és minden egyebet dobálva a sátrakra. Egy kalanddal több!
CHIEMSEE
I: A kirándulásunk során egy kicsit átosontunk Németországba is. Az Alpok lábainál fekvő Chiemsee partján töltöttünk egy viharos éjszakát, majd másnap reggel, mintha mi sem történt volna, gyönyörű napsütésben ültünk hajóra és látogattuk meg a Herreninsel nevű szigetet, aminek fő látványossága a Neues Schloss Herrenchiemsee, vagyis az az épület, amit II. Lajos bajor király a francia Versailles-kastély másaként építtetett.
A szigetet már a középkorban szerzetesek lakták, később magánkézbe került és végül 1873-ban II. Lajos király vásárolta meg. Szokásához híven, a grandiózus építkezéseket a szigeten is folytatta: a valamikori kolostor épületéből már előtte kastélyt építettek, így az lett a régi kastély, s ő pedig az általa rendelt új kastélyt XIV Lajos emlékének szentelte. A kincstár lassan kiürült, így jelenleg sincs befejezve a Herrenchiemsee-i új kastély, amely valóban kiköpött mása francia elődjének. Elképesztő az a mennyiségű arany, bársony és porcelán, amit felhasználtak a kastély díszítésekor. A "bajor Versailles" terveit Georg Dollman készítette el. Ez az épület az elsődleges látnivaló a szigeten, ugyanakkor érdemes volt betérni a régi kastélyba is, vagyis a valamikori ágoston-rendi kolostorba.
E: II. Lajos király Erzsébet császárné unokatestvére volt, Erzsébettel jó barátságot ápolt, sokszor találkoztak, folyamatosan leveleztek. A birodalmi építkezések és az ezzel járó pompa, hatalmi mánia számomra elég visszataszító, Ferenc József személye nekem többek között ezért nem szimpatikus, ráadásul mindez nyakon van öntve valamiféle látszat vallásossággal, illetve a status quo kényszeres fenntartásával (lásd Sissi-mellszobor a köztudottan szeretőt tartó császár íróasztalán), II. Lajos viszont oly mértékű túlzásokba esett, ami nekem már megint rokonszenves. A Herrenchiemsee-i kastélyban mindenféle bizarr megoldásokkal találkoztunk: különféle óraszerkezetekkel, terülj-terülj asztalkámmal, azaz lentről az emeletre gombnyomással felemelkedő ebédlőasztallal, 98 m hosszú, a végtelenség érzetét keltő tükörteremmel, óriási fürdőmedencével.
A bajor király, akit néha Hold-királyként, néha Parsifalként is emlegettek, rajongója volt Richard Wagnernek, komoly anyagi támogatásban részesítette, noha tiltakozott a zeneszerző antiszemita nézetei ellen. Wagner szerint a 195 cm magas király "szép, bölcs, mélyen érző és méltóságteljes, félő, hogy élete, mint egy égi álom eltűnik majd ebből a hitvány világból". Az állami vagyonnal oly mértékű felelőtlenséggel bánt, hogy huszonkét évesen őrültnek nyilvánították. Egy nappal később titokzatos körülmények között elhunyt - állítólag a pszichiáterével együtt belefulladt a starnbergi tóba... (A király életéről, illetve a kastélyról többet megtudhatunk itt)
KRIMMLI-VÍZESÉS
 |
| Herreninsel |
A bajor király, akit néha Hold-királyként, néha Parsifalként is emlegettek, rajongója volt Richard Wagnernek, komoly anyagi támogatásban részesítette, noha tiltakozott a zeneszerző antiszemita nézetei ellen. Wagner szerint a 195 cm magas király "szép, bölcs, mélyen érző és méltóságteljes, félő, hogy élete, mint egy égi álom eltűnik majd ebből a hitvány világból". Az állami vagyonnal oly mértékű felelőtlenséggel bánt, hogy huszonkét évesen őrültnek nyilvánították. Egy nappal később titokzatos körülmények között elhunyt - állítólag a pszichiáterével együtt belefulladt a starnbergi tóba... (A király életéről, illetve a kastélyról többet megtudhatunk itt)
 |
| Versailles-másolat |
 |
| Terülj-terülj asztalkám - padlókivágással... (Forrás: http://www.herrenchiemsee.de) |
I: A Krimmli-vízesés neve sok embernek ismerős lehet. Állítólag Európa leghosszabb szabadon zuhanó vízesése, de, ha Európáé nem is, Ausztriáé biztosan. 380 méternyit zuhan a víz, három lépcsőben (140, 100 és megint 140). A Magas-Tauern Nemzeti Parkban található, a Keleti-Alpok középső vonulatában. Ausztria Top 10 látnivalói közé tartozik, és ahhoz, hogy lássuk, egy kicsit szenvedni is kell. A zuhatag tetejéhez egy 4 km hosszú, szerpentines ösvény vezet, amelyen közel másfél órás felfele bandukolás után éri el a turista a vízesés kezdetét. Aggódni azonban nem kell, az út során sok-sok kilátó van, ahol az ember felfrissül a lezúduló víz párájától. Egy-egy ilyen kilátónál nem csak a vízesés csodálható meg, hanem a gyönyörű szivárványok is. Csapatunkból sajnos nem mindenki volt elég kitartó ahhoz, hogy feljusson a vízesés tetejéhez, de akik elég elszántak voltak, azoknak csodás látványban volt részük.
E: A vízesés valóban felfrissülést hozott mindnyájunknak, a gyerekekkel együtt gond nélkül feljutottunk a legfelső lépcső tetejéig. Az oda vezető ösvény szinte járdának nevezhető: széles, döngölt, a kevésbé fitt látogatók is végigsétálhatnak rajta. A vízhozam szürkületkor a legnagyobb, hiszen a gleccser táplálta patak ekkor kapja a legtöbb utánpótlást. A vízesés télen is látogatható, a Zillertalban síelők számára alternatív programot jelenthet a decembertől márciusig szervezett "lámpás túra"... Érdemes kimászni a vízesés aljáig, ahol hatalmas, kádszerű mélyedésbe zubog a víz, és mindent és mindenkit beborít a pára...
Este Hinterbichl-ben, a Bergkristall kempingben ütöttük fel sátrainkat, 1300 méteren. Ragyogott az ég, és én ismét tanúja lehettem, hogy a világosság a sötétségben fénylik igazán...
E: A vízesés valóban felfrissülést hozott mindnyájunknak, a gyerekekkel együtt gond nélkül feljutottunk a legfelső lépcső tetejéig. Az oda vezető ösvény szinte járdának nevezhető: széles, döngölt, a kevésbé fitt látogatók is végigsétálhatnak rajta. A vízhozam szürkületkor a legnagyobb, hiszen a gleccser táplálta patak ekkor kapja a legtöbb utánpótlást. A vízesés télen is látogatható, a Zillertalban síelők számára alternatív programot jelenthet a decembertől márciusig szervezett "lámpás túra"... Érdemes kimászni a vízesés aljáig, ahol hatalmas, kádszerű mélyedésbe zubog a víz, és mindent és mindenkit beborít a pára...
Este Hinterbichl-ben, a Bergkristall kempingben ütöttük fel sátrainkat, 1300 méteren. Ragyogott az ég, és én ismét tanúja lehettem, hogy a világosság a sötétségben fénylik igazán...
 |
| Egészben (Fotó: Bán Barni) |
 |
| Erő |
 |
| Víz és fény |
 |
| Bergkristall (Fotó: Bán Barni) |
I: Terepgyakorlatunk ötödik napja volt az egyik általam legjobban várt nap. Miután megjártuk magunkat a Dachstein fehér karrmezőjén, nem győztem számolni a napokat, hogy még mennyi van hátra az újabb “hegyes” napig.
A Keleti-Alpok középső, kristályos vonulatában levő Magas-Tauern részét képezi a Grossvenediger, ami 3662 m magas. Természetesen mi nem is vehettük tervbe, hogy feljussunk a csúcsra, ugyanis oda már rendes felszerelés kell, hisz jóval a hóhatár felett van, hágóvas és jégcsákány nélkül abba a magasságba nem lehet feljutni.
Korán reggel indultunk a kempingből, ahova értünk jöttek autókkal, úgynevezett iránytaxikkal (terepjárók, átalakított 4x4-es mikrobuszok), amikkel gyorsan feljutottunk 2100 m magasra. Így máris nyertünk 800 m szintkülönbséget és a túrát valójában egy Johannishütte nevezetű menedékháztól kezdtük meg. A cél az volt, hogy feljussunk a 3000 m-en levő Defreggerhaus menedékházhoz, és onnan megközelítsük a gleccsert.
A túraút kb. 10 km hosszú volt, látható és jól kijelzett ösvényen vezetett. Utunk során végig láttuk a magasan fészkelő gleccsereket, s ez erőt adott, hogy minél hamarabb, minél fennebb jussunk. A csapat szerre kisebb csoportokra oszlott, és ki-ki a maga tempójában haladt felfele.
Amikor elértük a Defreggerhaust, mindannyian megszusszantunk, majd jópáran tovább indultunk. Úgy voltunk vele, hogy, ha már eddig eljöttünk, nem megyünk úgy haza, hogy ne érintkezzünk a gleccserrel. Ám minél fennebb mentünk, annál elérhetetlenebb lett: mindig úgy tűnt, hogy közel vagyunk már a nyelvéhez, de, amikor odaértünk, megint távolabb került. Nem adtuk fel, és végül 3200 méteren sikerült elérni a jeget. Nagy élmény volt! Én most találkoztam először gleccserrel és mint egy gyermek, úgy örvendtem annak, amit láttam. Mert bizony sok mindent láttam, láttunk: amifteátrum-szerű kárfülkéket, ahonnan a lomha gleccser elindult végigszántani a völgyet, fűrészfogas kárgerinceket, amelyek végigkísértek utunkon, láttuk a gleccserrepedések különböző formáit (különösen örvendtem a bergschrundnak, amit diák koromban sosem tudtam elképzelni s megérteni, hogy az miféle lehet), és azt is, hogy igazából ez mennyire veszélyes lehet a túrázók számára. Visszafele jövet ráakadtunk egy gleccseralagútra, ami valójában egy olvadásos forma, többek közt a gleccser jegének olvadékvize tágította ki, s a víz ezen keresztül érte el a hóhatár legalját, ahonnan már patakként folytathatta az útját lefele a völgyön. Többen is bemásztunk az alagútba, ki nem hagyhattuk volna!
Egy szó mint száz, nagyon tanulságos és szemet gyönyörködtető túránk volt aznap a Grossvenedigeren. S mielőtt zárnám beszámolómat, meg kell említenem, hogy a hegy neve arra utal, hogy állítólag szép, tiszta időben, a csúcsról el lehet látni egészen Velencéig. Ezt mi már nem tesztelhettük, ugyanis várt minket Olaszország, hisz este már San Cassianóban kellett felhúznunk a sátrakat.
 |
| A képen szépen látszik a gleccser nyelve s a rajta levő repedések. |
 |
| Gleccserkarcolatok: a gleccserjég által szállított fenékmoréna a tettes. |
 |
| Gleccseralagút. |
E: Áron fiam azt mondta, hogy ez volt élete legvagányabb túrája, felfelé menet a barátja is kijelentette, hogy már csak ezért az egy napért is érdemes volt csatlakozni a csapathoz.
Reggel nyolcra mindenki készen állt: összepakoltunk, elkészítettük az uzsonnákat, összeszedtük a sátrakat és bepakoltuk őket a buszba.
A gyerekek még meg is reggeliztek, nekem erre már nem jutott időm, és a későbbiek során valahogy megfeledkeztem róla. Gyönyörűen sütött a nap, mégsem volt meleg, a Johannishütténél pedig olyan látvány fogadott, hogy eszünkbe sem jutott megállni falatozni. A gyerekek útközben majszoltak el egy-egy banánt, inni is csak akkor álltunk meg, amikor az ösvényhez közel egy mormota családot pillantottunk meg a sziklák között. Meg sem álltunk a Defreggerhausig, onnan pedig mi is kikapaszkodtunk a nyeregig, a gleccser fölé magasodó sziklákig, ahonnan alaposan szemügyre vehettük a tájat. Azt is megtudtam, hogy a cirkuszvölgyeket átszelő patakok vizét fehéres színűk miatt gleccsertejnek nevezik - szép!
3100 m körül lehettünk, és egyszer csak éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Áron és a férjem továbbmentek egészen a gleccser nyelvéig, Áron végigment a gleccserbarlangon is, én viszont visszafordultam a gyerekekkel a menedékházhoz. Ott le is kellett feküdnöm, annyira elgyengültem. Hasonlót talán a Retyezátban tapasztaltam még, nagy hóban, akkor el is ájultam.
3100 m körül lehettünk, és egyszer csak éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Áron és a férjem továbbmentek egészen a gleccser nyelvéig, Áron végigment a gleccserbarlangon is, én viszont visszafordultam a gyerekekkel a menedékházhoz. Ott le is kellett feküdnöm, annyira elgyengültem. Hasonlót talán a Retyezátban tapasztaltam még, nagy hóban, akkor el is ájultam.
Az egyik társunk annyira kificamította a bokáját, hogy megbeszélték a menedékház gondnokaival, hogy az amúgy teherszállításra használt kis kabinban leszállítják a 2100 m-en található hüttéig. Megkérdeztük, hogy engem nem szállítanának-e le, de a kabinban nem volt több hely. Fél óra pihenő után összeszedtem magam, és szédelegve, a férjemre támaszkodva elindultam lefelé. Pár száz méter, illetve néhány szőlőcukor és müzliszelet elmajszolása után éreztem, hogy ismét erőre kapok. A gyerekek megnyugodtak, szinte repültek lefelé, alig várták, hogy a Johannishütténél ugrálhassanak a trambulinon. Én ráérősen ballagtam, közben jót beszélgettem az egyik útitársunkkal, a Johannishütténél pedig beültünk egy sörre, még gőzgombócot is rendeltünk.
A Nők Lapja szerint :) az új trend az élményszerzés, de bennem az fogalmazódott meg, hogy a csúcsra készülni kell, és nem mindenki bírja, hogy előbb iránytaxival, majd pihenők nélkül, viszonylag gyors menetben 1700 méter szintkülönbséget legyúrjon. Az élménybe bele lehet szédülni, érdemes rá okosan készülni...
 |
| Vissza a Defreggerhaushoz |
 |
| Úti cél: a gleccser, azaz a Müllwitzkees (a kees a jég középkori német neve) |
 |
| Őrszem (Fotó: Papp Ervin) |
 |
| Teknővölgy, az alján gleccsertej csordogál... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése