Via Harmonia: A KAUKÁZUS VONZÁSÁBAN: BEVEZETŐ

A Shkhara (Grúzia, Nagy-Kaukázus)

Rendhagyó beszámoló: Tanulmányút Grúziában és Örményországban (1. rész)[1]

Másodéves egyetemistaként (!) megint választanom kellett a Földrajz Karon meghirdetett, számunkra kötelező tanulmányutak közül. Hm... Ezt a mondatot lespórolhattam volna, ha - egy szó kivételével (elsőéves) - egyszerű copy-paste-el átveszem a legutolsó blogbejegyzésem[2] első mondatát. Akkor már két éve, rendszeresen írtunk úti beszámolókat jó barátommal, Kerekes Gáborral. Nem tudom miért, nem beszéltük meg, de a beszámolók írása akkor, hirtelen abbamaradt. Az Alpokról szóló bejegyzést be sem fejeztem, adós maradtam vele – minimum magamnak. Bízom benne, hogy lesz folytatása. Nemcsak annak, hanem a mostaninak is. (Katicsek, ne kételkedj, jó? J A teljesség, a harmónia felé haladunk – és egyszer meg is érkezünk.)

A Kaukázus térsége, konkrétan a Grúziába és Örményországba szervezett út nagyon vonzott, de kezdetben úgy éreztem, nem nekem szól, az én helyzetemben nem tudom bevállalni. A tavaly a család is velem tartott, az idén ezt nem engedhettük meg magunknak. Fontolgattuk, hogy menjünk csak a férjemmel ketten, de aztán erről is letettünk. Néhány hét tépelődés után végül a családi tanács úgy döntött, válasszam, amit szeretnék, és induljak el nélkülük. Nehéz döntés volt: tizenhárom napot a családtól távol tölteni, egzotikus tájakon utazni, idegenekkel ismerkedni luxusnak tűnt, ugyanakkor életem során alig vagy talán soha nem voltam olyan helyzetben, hogy közeli társ nélkül utazzak, és ez elbizonytalanított. Szorongtam, féltettem az itthoniakat. Nem is beszéltem róla senkinek, vagy ha igen, nagyon szűkszavúan. A férjemmel csendben terveztük meg, hogy mit csinálnak majd a távollétemben (hol lesznek, hív-e nagymamát segíteni). Krisztinának, az ikreknek az utolsó napokban meséltem részletesebben arról, hogy hová készülök, mennyi időre. Menni akartam, elengedtek.
Örültem, amikor kiderült, hogy Andi, az évfolyamvezető tanárom is velünk tart, mert a Radnais túránk óta tudom, hogy rá bármikor lehet számítani. Az út során további barátokat kaptam ajándékba, alkalmi szobatársaimmal viccesen családnak neveztük magunkat – volt benne valami...

Az itthoniakkal messengeren kommunikáltam (telefonon túl drága lett volna), jó volt hallani, hogy mindenki jól van, és ügyesen boldogulnak nélkülem is.

A csapat

GRÚZIA

A grúzok a Kaukázus legősibb népei közé tartoznak, egyes források a Bibliában szereplő hettiták leszármazottainak tekintik őket. A kereszténység széles körű elterjedése egy egyszerű rabszolgalány, Szent Ninó személyéhez kapcsolódik. Imái nyomán számos gyógyulás és csoda történt, amelyekből Ibéria (Kelet-Grúzia történelmi régiója) királya és királynője is részesült, így 330 körül a kereszténység államvallási státuszt kapott.

Nekem rokonszenves, hogy a grúz történelem büszkén vállalja, hogy vezetőik hallgattak egy rabszolgára, aki ráadásul nő volt (és ez most részemről nem „gender-ideológia”). Grúziában nagyon sok nőt Ninónak hívnak, az egyik szállásadónknak is ez volt a neve.

Az már más kérdés, hogy napjainkban mennyire tisztelik a nőket, mennyire szentség a grúzok számára a test, a női test. Grúziában hivatalos a béranyaság, valóságos iparággá nőtte ki magát, és ez számomra elsősorban a nők kiszolgáltatottságról szól. Grúz nők sokasága adja bérbe a méhét gazdag külföldieknek, miközben Tbiliszi legfőbb szimbóluma a „Grúz Anya” nevet viselő szobor, egy húszméteres, a város fölé magasodó, népviseletbe öltöztetett női alak... Hogy fér meg mindez együtt??

Kartlis Deda - Grúz Anya (Fotó: Ilona Judit)

Az ország védőszentje Szent György, valószínű, innen ered a Georgia név, oroszos változatban Grúzia. Önállóságukat különböző birodalmak törték meg: görög, római, arab, török, perzsa és legvégül orosz (előbb a cári birodalom, később a Szovjetunió), de időről időre sikerült függetlenedniük. Viszonylag kis nemzetként, alig 4 millió lakossal saját államuk van (benne két szakadár területtel, Abháziával és Dél-Oszétiával), a grúz ortodox egyház is független, nem tartozik az orosz pátriárka fennhatósága alá.

Azt olvastam, és a szentképek különféle helyeken történő felbukkanása miatt nekem is úgy tűnt, hogy a grúzok vallásosak, de, főképp a falvakban, pogány szokások (állatáldozat, különféle babonák, gyógyítási módszerek, nők házasságra való kényszerítése) is fennmaradtak. Ez utóbbiról tanúskodik a 2017-ben Karlovy Varyban díjat nyert Dede című grúz film, amit Ushguliban, a Nagy-Kaukázus hegyei között lévő, négy, egymáshoz közel álló falucskából álló településen forgattak, ahol mi is jártunk. Megnéztem a filmet, érdekes!

Lamaria templom, Ushguli (Fotó: Ilona Judit)

Védtornyok Ushguliban (A reklám helye...)

Falukép (Zhibiani - Ushguli legmagasabban fekvő falucskája)

A tengerparti övezetet és a hegyvidéket leszámítva a táj elég kopár, engem Görögországra emlékeztetett. A falvakban a házak szegényesnek hatottak, a városokban sok volt a romos épület, a városrészek különféle történelmi, kulturális rétegzettsége viszont izgalmas, a sokszínűség mögött az idők változását, súlyát is érzékelni lehetett.

David Garedzsa - barlangkolostor

David Garedzsa - 6. századi szír szerzetesek alapították

Borozó (Tbiliszi óvárosa)

Béke híd (Tbiliszi)

A grúz írás (akárcsak az örmény) különösen érdekes, az útjelző táblákon, plakátokon, napernyőkön sorakozó gömbölyű betűk díszítőelemként hatottak, éppen ezért örültem, amikor Tbilisziben felfedeztem, hogy árulnak grúz feliratos trikókat, Marci fiamnak ez lett az ajándéka. Itthon olvastam, hogy az első nyomtatott grúz betűket az erdélyi Misztótfalusi Kis Miklós tervezte: „Hol vagyon Georgia ad radices caucasi? Azoknak soha nem lévén nyomtatások, hanem (mint a törökök) csak manuscriptummal élvén, reávötte magát a királyok, és maga leirván az alphabetumot és valami kontextust, ugy küldötte nékem Amsterdamba. Én pedig nem approbálván azt a formát, más, módosabb betűket csináltam nékiek, melyen igen örültének !” (M. Tótfalusi Kis Miklós: Mentség) Az Amszterdamban tervezett betűk további sorsa vitatott, tény viszont, hogy az első, grúz földön nyomtatott könyv egy román származású, Tbilisziben tevékenykedő nyomdász – Mihail Sztefanesvili – műhelyében látott napvilágot![3]

Betűk - Marcinak

Az étel az itthoni árakhoz képest még a vendéglőkben is olcsó volt, szerettem a lepényszerű kenyerüket, a lavast, a tojással-sajttal töltött kenyértésztát, a hacsapurit, tetszett, hogy sokféle zöldséges ételük van, amit gazdagon fűszereznek (petrezselyemmel, korianderrel, tárkonnyal stb.) olykor kissé el is sóznak. Ittam gránátalma levet (kesernyés volt, de finom), vettem csurcselát (liszttel elkevert mustba mártogatott és megszárított diótörmelék, mustkolbász?) és megkóstoltam az utcán, fahordóból árúsított kvaszt (erjesztett gabonaital) – féltem, hogy rosszul leszek tőle, de friss volt és üdítő.

Boraik messze földön híresek, hoztam ajándékba, hogy itthonra is csempésszek egy kis kaukázusi hangulatot. A grúzok állítólag azért nem tértek át a muzulmán hitre, mert nem voltak hajlandóak felhagyni a szőlőtermesztéssel, a borászattal...

Hazai termés (Kutaiszi)

A piacokon érdemes fűszereket vásárolni, potom árért adják, de jó tájékozódni előre, hogy minek mi a neve, és mire jó, mert az árusokkal az oroszon kívül más idegen nyelven nem nagyon lehet kommunikálni. Szerencsém volt Katicsekkel („kaukázusi családom” egyik tagjával), akinek a tanácsára vásároltam sáfrányt, szvaneti fűszersót és sumac-ot. A fűszersóval leveseket, köreteket (krumplit, gombát), tojásos ételeket lehet ízesíteni, a sumac húsételekhez (főleg kebabhoz) ajánlott, de joghurttal elkeverve a salátákat is feldobja.

A bolhapiacok is jó helyek, Tbilisziben a sokféle érdekes portéka között viszonylag olcsó, antik ezüstékszereket, fantasztikusan könnyű, gyönyörű mintázatú nemezsálakat láttam...

Színes csurcselák, illatos fűszerek (Kutaiszi, Fotó: Bán Barni)

Sül a kenyér (Tbiliszi)

Szőnyegbolt (Tbiliszi)

ÖRMÉNYORSZÁG

Ha Grúzia ősi ország, mit írhatnék Örményországról, amelynek területe az emberi civilizáció kezdete óta lakott, ráadásul egyháztörténészek, kutatók sokasága a bibliai Éden helyszínének tekinti?

Garni településen az egyik kerthelyiség kapuboltozatán Byron idézetet pillantottam meg, itthon rákerestem, meg is találtam: “If the Scriptures are rightly understood, it was in Armenia that Paradise was placed. – Armenia, which has paid as dearly as the descendants of Adam for that fleeting participation of its soil in the happiness of him who was created from its dust. It was in Armenia that the flood first abated, and the dove alighted. But with the disappearance of Paradise itself may be dated almost the unhappiness of the country; for though long a powerful kingdom, it was scarcely ever an independent one, and the satraps of Persia and the pachas of Turkey have alike desolated the region where God created man in his own image.” – Armenian exercises and poetry, 1886

Tájba illő: Garni hellén temploma, 1. sz.

Byron azt írja, hogy az egykor “hatalmas királyság ritkán volt független”. Mi, hála Istennek, a független Örményországot látogathattuk meg.

A bibliai kapcsolódáson túl nekem amiatt is fontos az ország, mert van egy örmény nagynéném, illetve a barátaim között szép számmal akadnak örmények (első udvarlóm is örmény volt). Ez a nép színesítette, gazdagította a történelmi Magyarországot, Erdélyt - fontos ezt tudatosítani magunkban. Éppen emiatt elég sajnálatosnak tartom, hogy a baltás gyilkosság óta (részletek itt) Örményországnak nincs diplomáciai kapcsolata Magyarországgal.

Örményország közvetlen szomszédai közül csak Grúziával és Iránnal ápol jó kapcsolatot, feléjük nyitva a határ, ám Azerbajdzsánnal a Hegyi-Karabah nevű enklávé, Törökországgal pedig az első világháborús örmény népirtás miatt feszült a viszonya, nincs átjárás az országok között, a határok zártak.

Határon túl: az Ararát felhőben

Örményország bizonyos értelemben még rendkívülibb, mint Grúzia: lakossága a 3 milliót sem éri el, az ország 90%-a 1000 méternél magasabban fekszik, itt vált először államvallássá a kereszténység, mi több, egy legenda szerint egyik királyuk Jézusnak is írt levelet, kérvén őt, hogy látogassa meg országát, és osztozzanak a királyságon.

Ha Jézus nem is, de az apostolok minden bizonnyal megfordultak a területen. Egészen konkrét utalások vannak arra, hogy már a 2.-3. században népes keresztény közösségek éltek itt, akiket a 3. században keményen üldöztek. Az államvallási státuszt Trdat király rendelte el (301-ben), akinek történetét az Ararát-hegység közelében található Hor Virap-kolostorban is elolvashattuk. A történet annyira érdekes, hogy én is elmesélem: Trdat király beleszeretett egy keresztény szűzlányba, aki a Római Birodalomban dúló keresztényüldözés elől menekült az országba. El akarta venni feleségül a lányt, de a lány nem volt hajlandó hozzámenni. A király kivégeztette, utána viszont megőrült. Korábban Trdat egy ugyancsak bujkáló keresztény papot, Gergelyt (akinek apja az ő apjának volt a gyilkosa) börtönbe vettetett, mert az nem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozni. Gergely már 12 (vagy 14?) éve raboskodott egy 6 m mély, föld alatti üregben (ide épült később a Hor Virap-kolostor, jártunk itt, leereszkedtünk Gergely börtönébe is...), amikor Trdat testvére álmában azt a kijelentést kapta, hogy a királyt Gergely meg tudja gyógyítani. Kiszabadították a csodával határos módon életben maradt papot, aki meg is gyógyította a királyt, és hirdette neki Krisztust. A király megtért, Gergelyt pedig megbízták azzal, szervezze meg az egyházat, a pogány templomokat tegye kereszténnyé. 5. századi életrajzában Világosító Szent Gergelynek nevezték, az örmények saját szentjükként tisztelik, emlékét ma is intenzíven őrzik (bővebben itt).

Hor Virap-kolostor

Evangélium (Jereván - Matenadaran kézirattár)

Imatekercsek (Jereván - Matenadaran kézirattár)

Talán nem túl nagy ugrás, ha az első századokbeli legendát gasztróélményekkel folytatom. Lélek és test egyformán fontos, bár ezt, ha jól tudom, az apostoli örmény egyház (nem tévesztendő össze a katolikus örmény egyházzal) kicsit mintha másképp gondolná, ők ugyanis Krisztus kettős természetét (emberi és isteni, külön-külön) nem ismerik el (a perzsákkal való hadakozásuk miatt nem jutottak el a khalkédóni zsinatra, ahol ez a kérdés volt napirenden, később viszont már nem fogadták el a kialakult álláspontot...).

Mind Grúziában, mind Örményországban családi panziókban, hosztelekben azt tapasztaltuk, hogy a reggeliző-, illetve vacsoraasztalokat roskadásig megpakolták mindenfélével. A gyárilag készített kenyér mellett rendszerint lavast is felszolgáltak, ezen kívül sokféle gyümölcsöt, zöldséget különböző összeállításokban. Örményországban kóstoltam meg először a tabulét, a lahmadzsunt (a külföldiek örmény pizzának nevezik, és tkp. több nép saját, nemzeti eledelének tekinti, volt is ebből gasztróháború néhányszor...), ittunk gránátalma bort, ami nem nyújtott feledhetetlen élményt, én jobbra számítottam, a gránátalma szósszal tálalt grillezett csirkefalatok viszont nagyon ízlettek. Sajnálom, hogy nem kóstoltam örmény konyakot, itthon olvastam, hogy az Ararát nevű márka első díjat nyert az 1900-as Párizsi Világkiállításon, és a franciák annyira megilletődtek tőle, hogy ennek az italnak az esetében engedélyezték a cognac név használatát. Sztálin állítólag 1945-től minden évben küldött belőle 100 üveget Churchillnek, akinek ez volt a kedvenc brandyje (Forrás: itt).

Perzsa hatás? (Ecsmiadzin Katedrális - az örmény apostoli egyház központja, 4. sz.)

Utazásunkat egyfajta elvonulásnak, próbatételnek éltem meg, kiléptem a megszokott közegemből, hogy valami újnak legyek a részese, váratlan helyzetekben kellett megállnom a helyem. Egy kicsit stresszes volt számomra a szobaválasztás (a helyszínen kellett dönteni ágyszámról, társakról), pedig régebben - nem ma volt, ez igaz - aludtam már vonaton, sátorban, védkunyhóban, menedékház fapriccsén, a pádisi sziklákon, csupasz földön, padlón, kollégiumi szoba asztalán stb. Új helyzet volt még a lovastúra, este a grúz fővárosban egyedül hazatalálni a szálláshelyre, és még jónéhány helyzet, amit most értelmetlen lenne mind felsorolni.

Kicsit olyan volt az egész, mintha valami lelkigyakorlatra jelentkeztem volna, és tkp. a mostani úti beszámoló megírását is így élem meg, éppen ezért remélhetőleg nem szentségtörés, ha a helyeket, ahol jártunk, így neveztem el:

STÁCIÓK

(Folyt. köv.)