Via Harmonia: A Madarasi-Hargitáról

Madarasi Hargita csúcs (1801 m)

A Hargitáról sehogy sem tudunk lemondani. Járunk sízni Ausztriába, látjuk, hogy az ottani szállás, étkezés, síbérlet költségek megközelítik a helyi (romániai) árakat, a pályarendszerek sokkal kiépítettebbek, gondozottabbak – és mégis. Már ötödik éve, hogy minden télen, sőt még nyáron is, ideutazunk.

Télen az ikrek iskolai sítáborához csatlakozunk. Besegítünk egy kicsit a szervezésbe, és ez felelősségvállalást jelent, amit nem könnyű elhárítani. Másrészt a gyerekek síoktatásban részesülnek, ami viszont korántsem olyan költséges, mintha ugyanezt tőlünk nyugatabbra kellene megfizetni. A sítanárok (hajrá Ebihalak!) nagyon rokonszenvesek, ők egyben a gyerekek kolozsvári úszóoktatói is, teljes mértékben megbízunk bennük.

Általában nem lelkesedem a táborokért. Sok embernek kell egyszerre utaznia, étkeznie, sportolnia, helyet találnia magának éjszakára, és bennem ez szorongást vált ki, mert attól tartok, hogy túlságosan háttérbe szorulnak az egyéni igényeim, vágyaim. Van ilyen, hogy közösségi diktatúra? Tábori szinten? Lehet, hogy nincs, én mégis ettől félek... Az idén kis híja volt, hogy távol maradok, de végül úgy intéztem a dolgaimat, hogy mehessek. Dócinak (a férjemnek) egy percig nem volt kétsége afelől, hogy neki és a gyerekeknek ott kell lennie. Rendíthetetlenül kitartott amellett, hogy akár egyedüli szülőként is résztvesz a táborban. (Ez olyan iskolai tábor, hogy a szülők is csatlakozhatnak. Főleg a kisebb osztályokba járó gyermekek szüleit bátorítják, hogy jöjjenek és segítsenek: pakolásban, öltözésben – bakancsot, sisakot felvenni, sítalpakat felcsatolni –, uzsonna készítésben, vizes ruhák kiteregetésében stb.).

Nyáron is egy tábor adja az idejövetelünk apropóját. A Szentegyháza közelében megrendezésre kerülő Koinónia tábornak nagyon régi résztvevői vagyunk, és úgy szoktuk alakítani a programunkat, hogy közvetlenül a tábor előtt (vagy esetleg a tábor egyik délutánján) megmásszuk a Madarasi Hargita csúcsot, szedünk egy kis kakukkfüvet, megiszunk egy áfonyateát/sört a Súgó panzió (röviden csak Súgó) napfényes teraszán, és ha van rá idő, rendelünk sült pisztrángot vagy egyéb finomságot.

Reggeli bemelegítő

Látkép a teraszról...

A rendszerváltozás után több szálláshely épült a Hargitán, én nem szeretnék rangsort felállítani közöttük, mindegyiknek megvan a jellegzetessége, varázsa. Vannak teljes egészében kibérelhető házak, beszélgetésre, étkezésre alkalmas közös terekkel, ahol a lakók éjszakába nyúlóan beszélgethetnek, és vannak nagyobb kereskedelmi szálláshelyek, amelyekhez vendéglő tartozik, nagyszerű kilátással, de amit este tízkor mindenhol bezárnak.

Lehetne egy kicsit rendezettebb a telep, de szerencsére nincs még agyonzsúfolva, talán van némi koncepció, hogy kinek, hová adnak építkezési engedélyt (ellentétben Strázsával, a Vulkán-hegységben található síközponttal, ahol mindenféle rendszer nélkül, egymás hegyén-hátán sorakoznak a kisebb-nagyobb vendéglátó egységek, kiadó kulipintyók, háromcsillagos szállodák).

Mi a Súgóban szoktunk megszállni, a sógorom ajánlotta, hogy jöjjünk ide, mert a vezetőjével, Emőkével, még egyetemista korukban összebarátkoztak.

Szeretem, hogy a vendéglőből szemügyre lehet venni a pályákat, a kávémat sokszor a teraszon kortyolgatom el, ide napozni is ki lehet ülni, ha az ember sízés közben egy kis szünetre vágyik. A vendéglő nagyszerű találkozóhely, sokan étkeznek itt, még akkor is, ha nem ez a szálláshelyük, rengeteg alkalom adódik régi ismerősökkel összefutni, megtárgyalni a napi politikát, felidézni a régmúlt időket, vitatkozni a romániai lét különböző vetületeiről, az oktatástól kezdve az üzleti életig mindenről. A legtöbb ember ismerős, haver, vagy ha nem, akkor azzá válik, és nem feltétlenül azért, mert magyarul beszél, hanem azért, mert szereti a helyet.

A Súgó gasztronómiai kínálata is említésre méltó. Én ehhez a helyhez kötöm az áfonya alapanyagú ételeket, italokat, a régóta a menüben szereplő, egyedi áfonyateát vagy áfonyalekváros palacsintát. Az idén kipróbáltuk az újításokat is, ezek közül ajánlanám a bundában sült, sajttal töltött sertésszeletet áfonyamártással, vagy a vargányamártással tálalt szűzérméket. A tormás céklasaláta kihagyhatatlan!

A sípályarendszer meglehetősen kicsi (a Nőileg magazinban található reklám szerint 6 kilométer). Én négy pályáról tudok, amelyeknek a legfőbb bája az elnevezésük (a pályák mellett magyar feliratú táblák segítenek az eligazodásban): a Nagy Mihály fekete, a Kicsi Mihály és a Súgó piros, a Csillagösvény kék. A Nagy Mihály tetejéről le lehet ereszkedni a Csillagösvényen a Kicsi Mihályra, és innen, a Hadak útján át lehet vágni a Nagy Mihály közepére. Nekem ez utóbbi a kedvenc pályám, váltakoznak rajta a nehézségi szintek, lehetőség van közben pihenni, fotózni, esetleg szóba állni sízőtársakkal, szemügyre venni, hogy a gyerekek hol tartanak, merre kanyarognak.

Első nap kicsit bosszankodtam a pályák állapota miatt. Nem értettem, hogy miért kell hatalmas hókupacokat felhalmozni a Kicsi Mihály közepére, miért nem lehet a hóágyúk által készített havat máshol tárolni, miért nincs eléggé szétterítve, lelapítva a hó, de másnapra valahogy jobb lett minden (később hallottam valakitől, hogy talán elromlott az egyik ratrak és azért nem voltak olyan jók a pályák). Találkoztam a pályarendszer karbantartásáért felelős cég vezetőjével, Zoltánnal, akivel már korábban összeismerkedtünk. Szelíd, kedves, tárgyalásra nyitott ember, a vele való beszélgetés után minden kritikámat visszavontam – nem könnyű a munkája, de odaadóan, szeretettel végzi!

Három felvonót működtetnek – két csákányosat és egy tányérosat –, mindenhol ott állnak a felvonós legények, keveset beszélnek, ritkán mosolyognak, de hóban-fagyban-szélben-ködben készségesen segítenek a beszállásnál. Tán megérdemelnék, hogy motorosszánokkal közlekedjenek, és az elromlott felvonókat megfelelő védőruhában szereljék (minimum védősisakkal...), de a mi tájainkon erre keveset adnak, inkább kockáztatnak.

Nyitáskor...

A hely egyik vonzereje számomra a sokféle túrázási lehetőség.

Ha egyebet nem teszünk, mint a Nagy Mihály tetején lecsatoljuk a síléceinket, és bakancsosan felgyalogolunk a kilátóig (pár perc), páratlan látványban lesz részünk. Tiszta időben - erre télen sokkal több esély van, mert kevésbé párás a levegő, ritkábban telepszik köd az Erdélyi medencére – jól kivehetően magasodnak előttünk a Déli Kárpátok hegyvonulatai: a Bucsecs, a Királykő, a Fogarasi-havasok hosszú gerince.

Fogarasi-havasok (a Nagy Mihály tetejéről)

A telep (háttérben a Csíki-havasok)

Bő egy óra alatt a Madarasi Hargita csúcsot is megmászhatjuk. Jelzés vezet odáig, amit akár a Pethő panziótól, akár a Madarasi Menedékháztól könnyen követhetünk. Idén télen a havat jól letaposták az előttünk járó kirándulók, nem volt szükségünk különleges hótalpakra, hogy el ne süllyedjünk a méteres hóban.

Hihetetlen, hogy mennyi minden tárul a szemünk elé, ha feljutunk. Panoráma táblák segítenek az eligazodásban, a Keleti és a Déli Kárpátok hegységeinek a beazonosításában. El tudom képzelni, hogy remek földrajz órát lehetne tartani a különböző domborzati formákról, vízrajzról, éghajlati sajátosságokról, növényzetről, hiszen előttünk van az egész erdélyi életterünk. Nem vagyok szélsőségesen nemzeti érzelmű, de a csúcson állva meglegyintett a hazafiság szele, és a magam számára is váratlanul elkezdtem dúdolni a Székely himnuszt. Pedig a tetőt elborító kopjafa- és kereszt erdőt nem találom esztétikusnak, inkább jelzésnek tekintem, hogy nincs egy közösségi akarat (törvény, amit tisztelünk?), ami rendelkezik arról, hogy az a bizonyos „szent hegy” hogyan nézzen ki: ki helyezzen el rajta dolgokat, hová, milyen anyagból stb.

Érdemes elgyalogolni a Szökő vízesésig. Erről és még más gyalogos vagy kerékpáros túralehetőségről a http://madarasihargita.hu/turautvonalak/ honlapon olvashatunk, hasznos az oldalon található térkép is, a javasolt körtúra nem nehéz, sokféle felfedeznivalót kínál. Nyáron még az ösvény mellett is temérdek áfonya terem!

A rengetegben...

Panoráma

Nagy-Hagymás, Egyeskő, Csalhó - szép sorban

Nem hagyhatom ki, muszáj kommentálnom az útviszonyokat...

Köztudott, hogy Romániában európai szintű országúton is érhetnek meglepetések: szekér, kombájn, vagy éppen egy átvonuló juhnyáj tartóztathat fel hosszú kocsisort, és lassíthatja, akadályozhatja a haladást. Normális körülmények között Kolozsvárról Udvarhelyig vagy Szentegyháza faluig bő négy óra alatt el lehet jutni, sőt akár a sítelepig is felérhetünk, ha a hegyre menet nem adódnak gondjaink.

Menthető?

Nyáron inkább az Udvarhely, illetve az Ivó felőli utat ajánlom, mert ez a szakasz a Madarasi Menedékházig aszfaltozott. Télen viszont elég keskeny, ezért mi inkább a Szentegyháza felőli megközelítést szoktuk választani. A hóláncokat nem szabad otthonhagyni, mert az utat tisztítják ugyan, de mindig marad rajta akkorra hóréteg, hogy bonyolítja a közlekedést, kiváltképpen ha a szembejövőket kell kerülgetnünk.

Fura mód nekünk az idén a lefelé jövetelkor gyűlt meg a bajunk. Félúton a terepjárónkkal becsúsztunk az árokba!

Az indulás napján már kora reggel bepakoltunk az autóba, elköszöntünk a szinte háziállattá szelídült rókától, aki a pakolás ideje alatt ott sündörgött a kocsink körül, megreggeliztünk, majd útnak indultunk.

Az előző napok ragyogó napsütéséhez képest aznap mostoha időre ébredtünk, sűrű köd gomolygott a Súgó tetején, időnként az eső is eleredt.

Kb. félúton járhattunk, amikor Dóci, akit előző este arról értesítettek, hogy egy osztálytársa súlyos fejsérülést szenvedett, és órái vannak hátra csupán, odaszólt nekem, hogy valahányszor Sz. Zolira gondol, érzi, hogy rosszul lesz. Gyorsan valami cukorka után kezdtem kotorászni a hátizsákomban, balga módon azt gondolván, hogy az segít valamit, amikor Dóci ismét megszólalt: - Kicsúsztunk a nyomvonalból, vigyázz, mert dőlünk!

Szerencsére nem mentünk gyorsan, az oldalára fekvő autót pedig megtartotta a hegyoldal, nem borultunk teljesen fel.

Telefonálni egyikünk sem tudott. A Hargitáról ugyanis azt is tudni kell, hogy kevés az a telefonszolgáltató, akinek jele van a hegyen.

Dóci elindult gyalog a telepre, mi pedig az autó mellett maradtunk, mondván, hogy nem hagyhatjuk magára. A kutya se járt arra abban a reggeli órában, az ikrek és én viszont eléggé szétfagytunk, mire megérkezett a Súgó úttisztító gépe. Mással nem lett volna esélyünk kivontatni a többtonnás dzsippünket... Igen ám, de az úttisztító vontatókötele elszakadt!

Mire végképp elhatalmasodott volna rajtunk a kétségbeesés, szerencsére megérkezett egy népes kiránduló csapat. A reszkető Judit lányomat beültették az egyik autóba (Marci vígan hógolyózott tovább, nem úgy tűnt, hogy őt nagyon megviselték volna az események), majd az egyik sofőr elővett egy jó minőségű, erős kábelt. Az úttisztító gépet vezető felvonós fiúknak végül sikerült kihúzniuk az autónkat a sáncból, és még csak egy horzsolás sem látszott rajta, az első kulcsfordulásra beindult. A kirándulócsapat odasereglő emberei meg is tapsolták, és közben kiderült, hogy ők is kolozsváriak, románok, Dóci kolleganőjének a baptista gyülekezetéhez tartoznak. Nem tudom, mi lett volna velünk nélkülük. (Erdélyi sors...?)

Majdnem reménytelen...

Szovátát elhagyva, közvetlenül a Makfalvát jelző falutábla előtt megálltunk a Gerendás panziónál. Már idejövet felfigyeltünk rá, és úgy gondoltuk, hogy a sok izgalom után falunk valami meleget. Hú, de jól belaktunk! A sok fagyoskodás után nagyon jólesett a forró húsleves, a második fogás viszont minden várakozásunkat felülmúlta: soha, sehol nem ettem olyan omlós kacsasültet, mint ott. Legnagyobb meglepetésünkre találkoztunk tizenöt éve nem látott, idős holland barátainkkal, akik szintén dicsérték a helyet, a feleség külön kihangsúlyozta, hogy a magas férje számára is megfelelő méretűek az ágyak, jók a matracok.