Menekülők otthona - A Tordai-hasadék

Via Harmonia: Kelet-közép-európai úti beszámolók

Kilátás a Mészkői-sarokról 

A hétvégére bicikli-túrát terveztünk a Pányiki-szorosba, de a péntek estétől szombat hajnalig tartó eső eltántorított a szándékunktól. A Kapus patakának a völgyén egy földút vezet át, eső után süppedős a talaj, kerülgetni kell a pocsolyákat, kátyúkat. Abban állapodtunk meg, hogy ismét a Bükkben fogunk kószálni, de valahogy nehezemre esett lemondani egy nagyobb kiruccanásról.

Igaz ugyan, hogy a szombat reggeli időjárás-jelentés délutánra ismét esőt jelzett, de amikor a Túrázók nagykönyvének az Erdély legszebb túraútvonalai kötetét felütöttem, megakadt a szemem azon, hogy a Tordai-hasadék útvonalának menetideje mindössze 3 óra, és a túra a könnyű-közepes kategóriába tartozik.

A szombat reggeli szokásos palacsintázás, és az elmaradhatatlan kávézás után egy-kettőre összepakoltunk, és útnak indultunk.

Autóval a Tordától nyolc kilométerre lévő Mészkő (románul Cheia) település felé vettük az irányt, majd egy aszfaltozott úton leereszkedtünk az egykori Bors Mihály menedékház (románul Cabana Cheile Turzii) melletti parkolóig. A menedékház az Erdélyi Kárpát Egyesület tulajdona volt. 1935-ben készült el egy korábbi menedékház helyén, amit szintén az EKE építtetett még 1894-ben. Az új menedékház felépítését Bors Mihály, a szindi földbirtokos finanszírozta, ezért nevezték el róla az épületet, amit az EKÉnek nem sikerült még visszaigényelni. A menedékház jelenleg panzióként működik, és ha jól láttam, itt van a székhelye a hegyimentősöknek is.

Bors Mihály menedékház 

Huszonöt éve élünk Kolozsváron, de a Tordai-hasadékhoz mostanáig egyszer sem jutottunk el. Jártam itt iskolásként, de azóta soha. Pedig a kolozsváriak számára egyfajta zarándokhely. Kiderül ez az Erdély című „Honismertető folyóirat” 1934-ik évi számából, ahol azt olvashatjuk, hogy a menedékház alapkő-letétele alkalmából szervezett ünnepségre 4000 látogató jött el. Tavaszy Sándor kolozsvári teológiai tanár az Erdélyi tetők című könyvében pedig arról vall, hogy  nem is tudna számot adni arról, hogy hányszor járt erre. Kissé szégyenkezve olvastam sorait, de abban reménykedem, hogy lesz még alkalmunk alaposan kiismerni a helyet, kilesni titkait nemcsak nyáron, hanem máskor is.

A szurdok bejáratánál, az első hídnál csendőrökkel találkoztunk, és a mellettünk elhaladó turisták azt latolgatták, hogy vajon kit kereshetnek, melyik szökött rab próbál a hasadék barlangjaiban menedéket találni.

A Tordai-hasadék évszázadok óta nyújt védelmet a menekülők számára: a helyiek ide húzódtak vissza a törökök, tatárok, labancok elől. A legenda szerint keletkezése is menekülés-történet. Szent László király a kunokkal vívott vesztes csatája után erre lovagolt, már-már utolérték, amikor a mészkőhegy meghasadt mögötte, és a kunok a szakadékba zuhantak.

Ha komolyan vesszük az Erdély folyóirat szavait, bizonyos értelemben mi, túrázók is menekülők vagyunk. „Tudjuk hivatásunkat”, írja Balogh Ernő, EKE főtitkár 1934-ben, „kiszabadítani embertársainkat az ún. civilizáció lelket, testet, idegeket mind gyilkolóbban szorító karjai közül, kicsalogatni ide a nagy és örökszép természetbe...” Mintha valami hasonlóról olvastam volna az egyik júliusi Nők Lapjában az Ökopszichológia a harmóniáért – Aktív kapcsolat a természettel című cikkében... Mikkamakka is az erdőbe hívja az megszomorodottakat - olvastam ma este a gyerekeknek...

Az első híd

Meglepődve tapasztaltuk, hogy a szorosban bizony sok a turista. A sziklás talajon olykor nem volt túl könnyű a haladás, mégis találkoztunk olyanokkal, akik tornacipőben, szandálban vágtak neki az útnak. Sok volt a külföldi, még a cleveland-i magyar közösség fiataljaival is találkoztunk. „Milyen sok a magyar a Tordai-hasadékban!”, jegyezte meg Marci fiam otthon...

A kb. 1,5 kilométeres szurdok, főleg száraz időben nem jelent túlságosan nagy kihívást, a nehezebb szakaszokon sodronykötelek segítik a biztonságos haladást.  Hiba volt viszont, hogy Petra kutyánkat magunkkal vittük. A lengőhidakon kissé félt, noszogatni kellett, hogy lóduljon előre, a sziklába vésett ösvényeken viszont nem volt mindig tekintettel a turistákra, időnként előre szaladt, majd visszajött hozzánk, és mi izgultunk, hogy megijeszti a sziklafalak mellett, lépésben araszoló embereket...

Mindjárt vége...

A szoros Magyarpeterd felőli oldalán a Hesdát nyugalmasabb, ráérősebb. A hasadék földrajzilag, azaz a patak folyását tekintve jobb oldali gerincén akartuk folytatni utunkat, hidat, pallót nem találtunk, így levettük a bakancsainkat, és mezítláb gázoltunk bele a vízbe. Nem volt éppen kánikula, de melegen sütött a nap, így jól esett a tocsogás. Petra hogy élvezte!

Átjutottunk a jobb oldalra.

Csábít a Hesdát...

Mogyoróerdőben indul a jelzett út a gerincre, és bizony elég meredek! A gerinc baloldalára is piros pont jelzés vezet, ezen az úton is vissza lehet jutni a menedékházig. Ha legközelebb, amikor erre járunk, hideg lesz, talán erre indulunk el.

A szorosban egymást érték a turisták, a hasadék jobb oldali körútján viszont egy lélekkel sem találkoztunk. A jelzések láthatóak voltak, de több helyen sűrű cserjésen kellett keresztülvágnunk magunkat.  

A gerinc jobb oldalára vezető út

A Kis kilátóponton megcsodáltuk a szoros falként meredő szikláit, csúcsait, álmélkodtunk az alpinisták elszántságán. Idáig a szintkülönbség (300 m) legnagyobb részét lefaragtuk, úgyhogy leszámítva a sűrű bozótost, nem esett nehezünkre a haladás.

A szorosban megtalálható Románia növényvilágának egyharmada, a hely egyik értéke a közel ezer fajta növény, amiből sajnos én nagyon keveset ismerek... Örömmel nyugtáztam viszont, hogy rengeteg orbáncfű nő a környéken, szedtem is belőle.

Kis kilátópont

Elhagyjuk a Kis kilátópontot, nyugatra kitárul a világ...

A Patkos-követ (a legenda szerint Szent László lovának patkónyoma) csak Marci vette észre, mire észbekaptam, hogy miről beszél a gyerek, jócskán továbbhaladtunk, az ég is elfelhősödött, úgyhogy nem fordultunk vissza megnézni.

A Mészkői-saroknál viszont megálltunk, és uzsonnáztunk is volna, ha nem hajt tovább a szemerkélő eső. Páratlan látványban volt részünk: teljes hosszában elénk tárult a hasadék, a háttérben látszottak Magyarpeterd házai, a völgyben a Hesdát ezüst csíkja kanyargott.

Mészkői-sarok

A Hesdát völgyéből kivezető aszfalt út, háttérben Torda. Innen tértünk rá a Szelíd kapaszkodóra :)

A Mészkői-sarok után az úgynevezett Szelíd Kapaszkodón beereszkedtünk a Mészkői-erdőbe, és egy kis fenyvest érintve hamarosan ismét a Hesdát partján találtuk magunkat, nemsokára pedig elértük a menedékházat. Véget ért a körtúránk, amit körülbelül négy óra alatt tettünk meg, és ez Krisztina lányunkkal együtt, aki sziklás talajon nehezen egyensúlyoz, nagy teljesítmény! 

A gyerekek már az autóban ültek, amikor szakadni kezdett az eső, kiadós zápor ért utol bennünket, de eláztatni nem tudott. A fabódéknál megvettem a lángosokat, kürtőskalácsokat, és már ugrottam is be a várakozó terepjáróba.

Jó volt. Még visszajövünk. Nem kutyával, és nem nyári hétvégén, főszezonban, de Tavaszy Sándor példáját követve többször is. Ha lehet, minden évszakban!

Mészkő és Szind között - szemben a hasadékkal.