Radnai-túra megtorpanásokkal

2016. Pünkösd

Vasárnap: Borsa (a kórháznál rátértünk a kék sávval jelzett útra, és innen terepjáróval felmentünk az utolsó házakig) – Mosolygó/Iezer-tó – a Mosolygó-tó fölött magasodó sziklák (kb. 2000 m magasságban)

Időtartam: bő 5 óra, jelzés: kék sáv

Hétfő: Borsafüred – Lóhavasi-vízesés

Időtartam: 2 óra, jelzés: piros háromszög

Megj.: A sztorizós részeket kisebb betűtípussal szedtem, aki csak a túraleírásra kíváncsi, ezeket így könnyebben átugorhatja J

Borsa, a Visó völgye, háttérben a Máramarosi-havasok 

A Radnai-havasokban többször voltam, először még gyerekként, a szüleimmel, majd kamaszként sívakáción egy osztálytársammal („szereztünk” orvosi igazolást, és gyakorlatilag két hetet lógtunk az iskolából szüleink beleegyezésével, akiknek megfogadtuk, hogy délutánonként matek példákat fogunk oldani), később egyetemistaként gerinctúrán, sátorral, egyszer még szilveszterezni is ide jöttünk, az azóta leégett Puzdra menedékházba. Aztán többet nem jöttem, és közben eltelt több mint húsz év.

Bodor Ádámot olvasva (Sinistra körzet, Az érsek látogatása) sejtettem, hogy én már jártam azokon a helyeken, ahol a regények cselekménye zajlik, de nem gondoltam konkrétan erre a vidékre.

Tavaly Esterházy Péternek a göteborgi könyvvásáron felolvasott levele hatására, amiben arra buzdít, hogy olvassunk Bodor Ádámot ("Bodort olvasni jó. És még Kelet-Európáról is meg lehet tudni valami lényegest, olyat, ami bárhol a világban érvényes, érthető."), megrendeltem A börtön szaga című interjúkötetet, és a Radnai-havasokról szóló részeket olvasva vágyakozás támadt bennem a hely iránt. Bodor Ádám világa nem túl szívderítő, történeteire rávetül a diktatúra árnyéka, szereplői nemcsak áldozatai, hanem gyakran fenntartói, kiszolgálói a rendszernek. Mégis van benne remény, bizakodás. Primitív, lezüllött, emberi mivoltukból kivetkőzött, nyomorult, szenvedő embereket mutat be, olykor kicsit szenvtelenül, de nem irgalom és valamiféle odahajlás, rácsodálkozás nélkül. Megkívántam Bodor szemével nézni a dolgokat. Fontos lett számomra az, ahogyan ő lát. Az emberi életek törékenysége mellett megsejteti a teremtett világ erejét, elsöprő hatalmát, szépségét.

Eleinte a volt osztálytársaimmal készültünk egy hosszú hétvégés Radnai túrára, ápr. 29 - máj. 2 között, de családunkat ledöntötte egy nagyon súlyos enterovirózis, és le kellett mondanunk az utunkat. Az osztálytársaim is visszaléptek. Tartottak a rossz időtől, a havazástól – nem alaptalanul.

Családi barátunk, Kerekes Gábor, aki bloggerként társamul szegődött, jelezte, hogy pünkösdkor egy kisebb társasággal ő is tervez egy Radnais kirándulást. Megbeszéltük, hogy csatlakozunk hozzájuk. Szombat este kellett volna indulnunk, a férjemnek fél 7-kor kellett megérkeznie repülővel Hollandiából. 6-kor szólt a telefon, és Gábor bejelentette, hogy vissza kellett fordulniuk a román-magyar határtól, mert lejárt a fia személyi igazolványa. Négy magyarországi társa ugyan átjött, de szatmári barátja, akit akár Radnai-szakértőnek is nevezhetnénk :), szintén otthon rekedt, mert Gábor hozta volna autóval.

Túravezetők, a helyet jól ismerők nélkül maradtunk. Magamat és a férjemet nem számítom annak. Szombat este eléggé elkeseredtünk, és úgy döntöttünk, nem indulunk el, pedig példásan becsomagoltam mindent, talán a mostani alkalommal a legalaposabban.

Azon a héten többször böngésztem az időjárás előrejelzéseket, és a hét közepétől folyamatosan azt láttam, hogy vasárnapra a Pietrosz csúcson stabil, jó időt jósolnak. Ez igen biztató volt. Annyira, hogy másnap, amikor napsütésre ébredtünk, egy kiadós és viszonylag ráérős reggeli után, fél kilenckor (!) mégis elindultunk. Lesz, ami lesz!

Délelőtt 11-kor érkeztünk meg Borsára, és a városi kórháznál rátértünk egy traktorútra. Terepjáróval felmentünk az utolsó házakig, majd az egyik kanyarban leparkoltunk. Fél tizenkettőkor kezdtünk el felfelé gyalogolni, déli 1 órára már fent voltunk a meteorológiai állomásnál. Viszonylag széles földúton vezet a kék sáv jelzés, motorral is végig lehet járni, ha nincs hó. Mi két motorossal találkoztunk, akik a hóhatárnál, nem sokkal a meteóház előtt visszafordultak.

Reménykedtünk, hogy találkozunk Gábor barátaival, akik elvileg előttünk kellett volna járjanak, mert az éjszakát Borsafüreden töltötték, ugyanott (Medve-panzió), ahová mi is bejelentkeztünk.
Egy egri turistacsoport is túrázott a hegyen, néhány tagjával találkoztunk, ők már lefelé igyekeztek, egypáran közülük viszont nekivágtak a Pietrosz csúcsnak. A tóhoz érve láttuk őket, amint a hótengerben felfelé kapaszkodnak: parányi hangyáknak látszottak csupán.

A Mosolygó-tóhoz, illetve a Pietrosz csúcsra vezető, kék sávval jelzett út

Hóhatár

Meteóállomás a Mosolygó/Iezer-tó alatt.

Számomra nagy elégtételt jelentett, hogy viszonylag hamar és baj nélkül felértünk a meteóházig, innen pedig szinte futva keltünk át a patakon és rohantunk a Mosolygó-tóhoz, mert annyira kíváncsiak voltunk, hogy vajon milyen látvány fogad bennünket: látunk-e belőle valamit, be lesz-e fagyva, hó borítja-e. Jéghideg vizű, nem túl nagy tengerszem fogadott, sima tükrében visszaköszöntek a környező csúcsok, vonulatok, felhők. Ittunk a vizéből, fényképeszkedtünk, Marci szokásához híven kavicsokat kezdett dobálni. Farkaséhesek voltunk, mégis annyira rabul ejtett a katlan, a Visó-völgy látványa, a háttérben magasodó Máramarosi-havasok, hogy kis időbe tellett, mire nyugodtan letelepedtünk enni. Ha előbújt a nap, jó meleg volt, de mihelyt felhőt sodort felénk a szél, sapkába, meleg síkabátokba burkolóztunk.

A gerinc alatti szakaszon araszoló, pontszerű túrázók látványa nem kecsegtetett sok jóval, azt is láttuk, hogy páran megállnak, és kisebb pihenőket tartva megkezdik a lefelé ereszkedésüket. Úgy tűnt, felfelé és lefelé is nagyon lassan haladnak.

Abban egyeztünk meg, hogy még megyünk egy darabig felfelé, készítünk a tóról egy fotót a fölötte magasodó sziklák valamelyikéről, aztán visszafordulunk. Érdekes volt megtapasztalni, hogy alig fél óra alatt elég sokat sikerült lefaragni a szintkülönbségből, és a gerinc sem hatott már olyan elérhetetlennek. Jelzéseket viszont sehol sem láttunk már, póznák nem voltak, fa híján kövekre festhették a kék sávot, aminek a hó alatt nyoma veszett.

A felfelé tartó, kitaposott út elkeskenyedett. Elbátortalandodtam. A férjem biztatott, hogy próbáljunk menni még, de félni kezdtem. Kb. 2000 méterről visszaindultunk. Néhol térdig süppedtünk a hóba, de azért elég kényelmesen ereszkedtünk. A gyerekek tulajdonképpen ezt a szakaszt élvezték a legjobban, valósággal síeltek a tóig, ahová pillanatok alatt leértünk.

Közben az idő egyre jobban kitisztult, melegebb lett. Gyönyörű volt a kilátás, mi pedig már megbántuk, hogy lemondtunk a csúcsról, a 2303 méter magas Pietroszról (magyar névváltozata a Nagy-Köves, illetve az 1940-es években Horthy-csúcs).

A lefelé ereszkedés kezdetben könnyű volt, szinte lebegtünk, de aztán a fák között, a nagy kőtömbökön egyensúlyozva eléggé elfáradtunk.

Marci már-már kezdett elkeseredni, amikor az egyik kanyarban végre feltűnt a terepjárónk.

A gerinc felé tartó "ösvényen"

Felülnézet

A gerinc - elérhető távolságban

Ereszkedés, gyerekmódra

Mosolygó...

Nem mentünk egyenesen a szálláshelyünkre, hanem előtte felautóztunk a Prislop-hágóig. Jó időben érdemes idáig jönni, jobbra tőlünk szépen kirajzolódott a Radnai-havasok gerince, télen pedig lehet síelni egy két éve kiépített pályán, ami mellett egy felvonót is beüzemeltek.

A Hotel Roman-ban vacsoráztunk. Másodjára ettünk itt, egyszer csirkepörköltet rendeltünk hiribgomba mártással, ez alkalommal pedig sült piszrángot. Mindkét étel kifogástalan volt, nagyon ízlett!

A Prislop sípálya története tipikusan kelet-európai. Szállásadónk mesélte, hogy a tulajdonos elméretezte a pályát, behatolt vele a rezervátum területére, és ezért nem kapott hivatalos engedélyt a működéshez. A leleményes gazda azonban kitalálta, hogy próbaüzemben fogja működtetni a felvonót, és a síelőknek nem ad el jegyeket, hanem arra biztatja őket, hogy adakozzanak. Állítólag eddig egyszer sem volt veszteséges a felvonó működtetése, és az idén talán sikerül megszereznie az engedélyt, hiszen hamarosan helyhatósági választások lesznek, az emberek pedig megszerették a helyet, ideszoktak, ragaszkodnak ehhez a pályához.

A Radnai-havasokat egyébként már mások is kiszemelték a téli sportok gyakorlásának helyszínéül, ráadásul nem is akárkik. 1941-ben a Magyar Sí Szövetség elhatározta, hogy Borsafüreden kiépíti a „Magyar Nemzeti Téli Sportközpontot”. A tervek között szerepelt többek között egy drótkötélpálya, két szálló, kaszinó, sportpályák, úszómedence, dísztavak (!) stb. Ebből sok minden megvalósult: egy 2840 méter hosszú lesiklópálya, az első magyar magashegyi menedékház, az „Anikó”, ahol 1942-ben (!) három- és hatágyas szobák, harmincöt fős étterem, hideg-meleg vizes zuhany várták a sportolni, pihenni vágyókat, illetve itt építették meg Európa akkor legnagyobbnak számító ugrósáncát. A magyar sportvezetés a téli olimpia megrendezésének a gondolatával is foglakozott, de végül a második világháború mindent elsöpört.  Killyéni András kiváló kolozsvári sporttörténész könyvéből – Olimpiai álom a Radnai-havasokban - azt is megtudhatjuk, hogy a beözönlő orosz katonák az Anikó menedékházat felgyújtották, a gondnoknak és feleségének, akiknek az esküvőjét itt, a havasokban tartották meg, síléceken kellett elmenekülniük...

A sportközpont kiépítését olyan jeles tudósok is támogatták, mint Szent-Györgyi Albert, Nobel díjas biokémikus, akinek a lánya többször résztvett az itt szervezett versenyeken. Ezek közül a legrangosabb a „sáncavató nemzetközi ugróverseny” volt, amin jelen volt Stanislaw Marusarz lengyel síugró, a magyar csapat álnéven dolgozó edzője, akit a németek korábban halálra ítéltek ellenállási tevékenységéért. Egy másik résztvevő, egy német bajnok, felismerte sporttársát, de nem leplezte le.

A Radnais történetek közül számomra talán az a legérthetetlenebb és egyben elszomorító, hogy a háború és a határok átrajzolása megállította a régió fejlesztését... Senki nem dolgozott többet azon, hogy az „álom” megvalósulhasson...

A Prislop-hágón beüzemelt pálya kissé nevetségesnek ható kezdeményezés ahhoz képest, ami egykor ezen a helyen elindult, de talán lesz folytatás...

A Killyéni András könyvét egyébként a barátságos Medve-panzió házigazdája ajánlotta, ide is adta, hogy este belelapozzunk.  Néhány óra alatt elolvastam, és a Radnai iránti kötődésem, lelkesedésem még jobban megerősödött.

A panzióban találkoztunk Gábor magyarországi barátaival, akikkel jól összebarátkoztunk. Ők végül nem a Pietrosz felé túráztak, hanem kipróbálták a libegőt, felmentek az Asztal rétig, megnézték az Aranyosbeszterce forrását, ami tulajdonképpen egy tengerszem, majd lefelé jövet érintették a Lóhavasi-vízesést.

Borsafüredi sípálya

Szabályzat

Pünkösd másodnapján borús, ködös időre ébredtünk, időnként az eső is eleredt, de inkább csak szemerkélt. A gyerekeknek nem volt már kedve ismét hegyet mászni, mi azonban nem akartuk kihagyni a Lóhavasi-vízesést. Gyermekkoromban láttam egyszer, tudtam, hogy lenyűgöző.

Borsafüreden a piros háromszög jelzésen indultunk el, kezdetben egy széles földúton, ami később meredek emelkedőkön haladó ösvénnyé keskenyedett. A település határától nem messze még a megduzzadt Fântâna (Kút) patakon is át kellett kelnünk.
Útközben megcsodáltuk a helyiek által gyakran használt mosó alkalmatosságot, ami tulajdonképpen a mosógép elvére épült: a nagyobb pokrócokat, csergéket beleteszik egy mély fakteknőbe, ahová favezetéken keresztül beleömlik a víz és elkezdi forgatni a takarókat...

A Lóhavasi-vízesés felé vezető út

Mosás - okosan.

A vízesést kb. egy óra alatt értük el. Az addig kicsit méltatlankodó, de azért az esőben kitartóan gyalogoló gyerekek teljesen elámultak és felvillanyozódtak. Óriási tömegű víz zúdul le folyamatosan a sziklákról, dübörgő hangja elnyomja a beszédet... A vízesés tetejét alig láttuk, csak néha-néha bukkant elő a gomolygó ködből – fantasztikus volt.

A Lóhavasi-vízesés - ködben

A Lóhavasi-vízesés napsütésben (Szántó Zoltán egy nappal korábban készített fotója)

Felfelé menet egy élénksárga esőkabátot viselő, gumicsizmás férfi jött velünk szembe, Barátságosan megkérdeztem tőle, hogy mi járatban van errefelé, mire ő azt válaszolta, hogy a libegőnél dolgozik, de az eső miatt most nincsenek kliensek, és ő jött megnézni a vízesést, mert nagyon szép... Már lent voltunk a terepjárónknál, éppen cseréltük le a vizes ruháinkat szárazra, amikor egyszer csak megláttuk, hogy ő csak akkor ereszkedik lefelé a patahoz. Mit csinálhatott addig, amíg mi továbbmentünk a vízeséshez, eltöltöttünk ott egy kis időt, és hozzá képest jóval később fordultunk vissza??

Megint eszembe jutott Bodor Ádám, és bizonytalan foglalkozású hősei...

Hazaérkezve olvasni kezdtem a a Behavazott lábnyomok című novellát, és láttam magam előtt a havast...
"A völgy torka felől oldalvást, fehéren kúszott fölfelé a köd, amint magasabbra ért, széllökésekben sodródó varjakkal találkozott, s ugyanazok a széllökések ráterítették az erdőre. Mint egy elég nagy fátyol, ami beleakadt a föld tüskés szőrébe. Ahogy a szél kihagyott, egy pillanatig lebbenetlen maradt, aztán lassú hullámzással belesüppedt a gallyak közé, odahavazott a fenyők tövére.
Egy másik felhő a gyanútlan Lóhavas felé tartott, a katlan fölött majdnem megállt, hasánál egyhén behorpadt, majd lepényhalszerű mozdulatokkal kiterjeszkedett, és ráborult a három tó fennsíkjára.
Néha egy ilyen lencse alakú felhő váratlanul rátelepül egy hegyre, pár napig hull belőle csendesen a hó, közben körülötte a környéken kitavaszodik.”