"Narancssárga hegy, ködben" - az Istenszéke és én

Bárhová megyünk, mindig viszek magammal könyvet.  Kolozsvártól Marosvásárhelyig, majd onnan Dédáig az autóban a Happier at Home [Boldogabban, otthon] című könyvet olvastam. Kicsit viccesnek éreztem, hogy egy hegyi túra előtt azzal foglalkozom, hogy közvetlen környezetem alakításával hogyan válhatok én is boldogabbá. Nem mintha haszontalannak érezném az ezzel való foglalatoskodást, de azért azt is tudom, hogy időről időre erős vágyakozás fog el, hogy kiszakadjak a városból, és elvonuljak valahová messze: erdőbe, hegyekbe, valamilyen megszelídítetlen helyre. Miért van az, hogy néha úgy vágyom erre, mint fuldokló levegő után?

Még a túra napján, már késő este, kölcsönkaptam egy könyvet, egy Márait, ahol rátaláltam ezekre a sorokra:

„Egyedül voltunk, az erdő közepén... ahol az ember mindig úgy érzi egy pillanatra, hogy eltévedt életében és a világban, s egy napon haza kell menni ebbe a vad és veszélyes otthonba, mely mégis az egyetlen igazi otthon – az erdő, a mély víz, az élet ősi színtere.”

"Vad és veszélyes otthon"

Útvonal: Dédabisztra - Istenszéke (Keleti-Kárpátok, Kelemen-havasok, 1381 m)

Csapat: egykori osztálytársak, családostól, 14-en

Időtartam: 1 nap (2015 őszén. A túra kb. nyolc órás volt - nekünk)

Reggel nyolcra terveztük az indulást, a szüleim tömbházától. Végül kilenckor hagytuk el a várost. Nem sikerült mindenkinek időben elindulnia. Az egyik családdal a városszéli benzinkút parkolójában találkoztunk. Itt azért álltunk meg, mert néhányan kávéra, teára vágytak. Senki nem berzenkedett, hogy sietni kellene (az osztálytársaim békés, szeretteljes emberek, magatartásuk a túrához csatlakozó házastársakra is átragadt), pedig tudtuk, hogy ha nem osztjuk be jól az időnket, ránk sötétedhet, és én ettől féltem. A Kelemen-havasokban állítólag sok a medve. Többször láttuk mi is a nyomaikat, az ürüléküket. Vadász unokatestvéreim szerint nem kell félni tőlük, emberre nem támadnak, csak rendkívüli esetekben.„Köhentünk egyet, ha utunkba kerülnek”, mondták, mert az általuk kiszemelt vadak - általában őzek, vaddisznók - becserkészéséhez meg kell őrizniük a csendet, és ha nagyobb zajt csapnának, elriasztanák a többi állatot is.

Gyerekként, fiatal felnőttként sokszor jártam az Istenszékén, a kilencvenes évek elejét leszámítva, amikor kicsit tartottunk az itt lakó, havasi román lakosságtól, szinte minden évben. Általában ősszel jöttünk, vasárnap, mert akkoriban a szombat nem volt szabad sem az iskolásoknak, sem a dolgozó felnőtteknek. Induláskor nem késhettünk, mert vonattal mentünk Dédáig, és onnan elgyalogoltunk Dédabisztráig, egészen a falu felső határát jelző tábláig, ahol bal felől ösvény vitt fel a gerincre.

Ünnepi hangulatban másztunk egyre fennebb és fennebb a vörös, sárga, narancssárga és zöld különféle árnyalataiban tobzódó erdőben.

1981 (A Veégh család Fekete Zsoltékkal. Köszönet a fotóért Zsoltinak.)

Beavatás - füsskabátban, tréningben, tornacipőben (Fekete Zsuzsa fotója)

Az osztálytársaim, akikkel az utóbbi időben többször találkoztunk, mintha valamiféle hagyománynak engedelmeskednének, természetesnek vették, hogy ősszel erre kiránduljunk. 

Az autóinkat ez alkalommal Dédabisztra határában, a hegy lábánál hagytuk, a kék sávval jelzett út elején. A jelzések, hála az EKE marosvásárhelyi csapatának, frissek, láthatóak voltak. Felvettük lábszárvédőinket, kortyoltunk egy keveset a termoszban forrón megőrzött kávéból, majd elindultunk. Körülményesebben, lassabban, kényelmesebben, mint hajdanán, de talán izgatottabban, lelkesebben. Vártuk az utat, a megérkezést, mint a régóta együtt élő szerelmesek, akik úgy simulnak egymás karjaiba, hogy tudják, csakis jó történhet velük.

Az AccuWeather nem elég megbízható, erre már régen rájöttem. Sokkal jobban szeretem a BBC-t, de ezen a honlapon a legközelebbi település, aminek az időjárásáról információkat szerezhettem, Marosvásárhely volt. Így maradtam az AccuWeather-nél, és annál az ígéretes jóslatnál, hogy október 24-én felhős lesz ugyan az ég, de a felhők mögül többször előbukkan és pár órára kisüt majd a nap. Áhítozva gondoltam a csúcson elénk táruló panorámára, a Maros csillogó kanyarulataira, a folyó mentén sorakozó falvak, sűrű erdők, szelíd, békés dombok, és szédítő hegygerincek alázatra, leborulásra késztető látványára. Szerettem volna, ha a gyerekeim is látják majd azt, amit az ő korukban én is láttam, megérzik a természetnek a fentről, a hegy tetejéről talán jobban érzékelhető hatalmát, fenségét, rácsodálkoznak szépségére, és ez az ámulat örökké rabul ejti őket, szoros, eltéphetetlen kötelék alakul ki közöttük és a táj, illetve a táj Alkotója között – boldog rabság...

A Bisztra patak mentén

Kaptató

Kicsit csalódtam, hogy köd ülte meg a vidéket, az ég felhős maradt, és elég hideg volt. Különösen akkor éreztük, hogy nagyon lehűlt az idő, amikor rövidebb megállókat tartottunk, hogy a lassabban kapaszkodókat bevárjuk. A túra legizzasztóbb része az volt számunkra, amikor a Bisztra patak medréből fel kellett másznunk a gerincre. Egy-egy hosszabb pihenő alkalmával a hátizsákba gyömöszölt kabátot, sapkát, kesztyűt is elővettük, hogy tíz-tizenöt perc múlva ismét lerángassuk magunkról, mert a mászástól megint kimelegedtünk...

A köd ellenére a kék sávval jelzett úton jól tudtunk haladni, láttuk az ösvényt, csodáltuk az út menti fákat. Talán most először ámultam el azon, hogy errefelé milyen sok, öreg, méltóságot sugárzó, többfelé elágazó, csavart törzsű bükk nő az út mentén. „Irigylem a fáktól az őszt”, mondta az egyik társunk, és valóban, gyönyörűen öregszenek, ősszel utánozhatatlan mintájú, színű ruhákat öltenek, így készülnek az olykor iszonyú soknak tűnő, évszaknyi ideig tartó, a halál állapotát idéző télre...

Az út mellett egyszer csak elérünk egy nagy kőhöz, amire ráfestették, hogy felfelé és lefelé is másfél órát kell gyalogolnunk ahhoz, hogy megérkezzünk, ami persze nem nem azt jelenti, hogy az út felénél lennénk... J Az ösvény innen magas fenyők mellett vezet. Gyermekkoromban kis csemeték voltak csupán, együtt nőttünk, de remélem, jó sors vár rájuk, és a maguk természetes módján túlélnek majd, tanúi lesznek unokáim, dédunokáim túráinak is... A fenyők látványa egyébként mindig bizakodással töltött el, jelezték, hogy közel járunk már a csúcshoz, és noha közvetlenül a plató alatt van egy meredek kaptató, nem kell már sokat mászni.

Elágazások

Együtt

Ragyogás

Lehetőség

A köd nem szállt fel, nem húzódott le a völgybe, belengte a hegyet... Az Istenszéke andezit oszlopai csak néha bukkantak elő. Időnként viszont feltámadt a szél, elfújta a felhőket, és a hegyek, mint valami hatalmas vízi állatok kiemelkedtek a ködtengerből, mi pedig ujjongtunk, hogy mégiscsak látunk valamit. Egyikünk a messzelátóját is ajánlgatni kezdte (utólag ezen talán bántóan sokat élcelődtünk), mások viszont nem törődve az időről időre előtűnő kilátással, az ebédre koncentráltak, az ilyenkor legkívánatosabb szalonnára, vöröshagymára, és nem hiányzott a menüből a klasszikus, évtizedeken át a kirándulók kedvenceként számon tartott babkonzerv sem... Édesapám, aki imádja az ötletes, praktikus „túramegoldásokat”, ezúttal is hasznos kis eszközzel látott el bennünket: egy jópofa spiritusz-kockás főzővel (Erbit).

Hasznos

Foltos szalamandra (tavalyelőtti fotó)

Számon tartanak

Mélység

Lebegés

Rájöttem, hogy nem érdemes nyughatatlankodni, követelni, hogy azt lássam, tapasztaljam, amit korábbi alkalmakkor, például a Maros-völgy fenséges panorámáját, mert a hegy így is, úgy is megajándékoz valamivel, ha elengedem magam, és hagyom, hogy feltárja, amit éppen akkor és úgy szeretne, amikor elindultam felé...

Láttuk a „narancssárga hegyet ködben” (Judit lányom szavai!), az évszázados bükkfákat, csodáltuk az erdőket, a hatalmas, „isteni székké” összeálló, lego építményre emlékeztető kőoszlopokat, hagytuk, hogy átjárjon a friss, gomba- és avarillatú levegő...

Szürkületkor értünk vissza az autóinkhoz (délután hat és fél hét között), de mire a bakancsainkat lecseréltük, és elbúcsúztunk egymástól, koromsötét lett.