Babérillat, nyugalom, fények (Lovran és a Kvarner öböl)

Egy harmincas évei végén járó, egyedülálló nő, akit nagyon megbecsültek a gyárban, ahol dolgozott, és visszavették eredeti munkakörébe azok után is, hogy néhány hónapig kipróbálta magát mérnökként Kínában, egy nyáron a testvérével kiválasztott egy horvát kisvárost, és ott töltötték a szabadságukat. Utolsó előtti nap befizettek egy hajókirándulásra. Rossz idő volt, zuhogott az eső, a hajó sehol sem tudott kikötni, az utasok a fedélzeten rekedtek, és kénytelenek voltak egy nagyhangú, szlovén társaság mulatozását figyelni. A csapat hangadója felfigyelt a nőre, egy idő után beszédbe elegyedett vele, és másnapra találkát beszéltek meg. A férfi kicsit spicces volt, a nő nem is vette nagyon komolyan a meghívást, de a másnap esti találkára mégiscsak elment, pedig a rá következő napon indulniuk kellett hazafelé. Nem tudom, mi történt akkor este, de a férfi két hét múlva leutazott a nőhöz Udvarhelyre motorral, és egy hétig nála maradt. A kapcsolat megerősödött, és nemsokára a nő a férfihoz költözött Szlovéniába, fél órányira attól a városkától, ahol megismerkedtek. A városka neve Lovran, jelenleg Horvátországnak a Tengermellék-Hegyvidék nevű megyéjéhez tartozik, a nő pedig osztálytársam volt a Bolyaiban. Neki köszönhetem, hogy idén, immár másodjára, ismét Lovranban töltöttünk egy hetet.

Itt jártunk:

Horvátország: Lovran, Kamenjak félsziget, Lubenice (Cres sziget), Opatija

Csapat:

Család + Ákos (Áron barátja), időnként csatlakozott hozzánk Judit (osztálytársak számára Palex - a fenti történet szereplője), illetve Stojan is.

Időtartam:

Egy hét (szombattól szombatig, 2015. aug. 29 - szept. 5)

Szállás

Lovranban, apartmanban, a Kvarner öböl fölé magasodó Ucka hegy lábánál, babérfák között (a városka a nevét a környéken található babérerdőkről kapta)

Lovranba Magyarországon, majd Horvátországon keresztül jutottunk el. Útközben a Stahl magazin nyári számát olvasgattam, és ebben hirdették a Berényi Fogadót Nagyrécsén, ahol megálltunk ebédelni. Ugyancsak a magazinban figyeltem fel először a horvát ételnek számító (szlovén barátunk szerint valójában a bosnyák konyhára jellemző) plejskavicára és a hozzá tartozó ajvárra, úgyhogy ezt rendeltem, és nem bántam meg. A paprikás-padlizsános szósszal tálalt hús szeletelt hagymával és ropogós, friss cipóval nagyon finom volt. Le a kalappal a gyors és kedves kiszolgálás előtt is!

Plejskavica a la Berényi

Lovranban első dolgunk volt lemenni a kikötőbe, szemügyre venni az ügyes kis motorcsónakokat, halászhajókat, kisebb méretű vitorlásokat, majd betértünk a tavalyról már jól ismert, közvetlenül a kikötő mellett található fagyizóba, ahol 7 kunáért (1 euró) jókora gömböket kaptunk. Sütött a telihold, mi pedig fagyinkat majszolgatva a Lungomare-n elsétáltunk a Plaza Kvarnerig, Lovran legnagyobb strandjáig, ahol Judit lányom úszott is egyet a sötét, de jólesően hűs tengervízben. A Lungomare  (más néven Ferenc József sétány) egyébként egy 12 kilométeres tengerparti, kövezett gyalogút, amit még a 19. század végén kezdtek építeni és 1911-re készült el. Kis takarító-autóval naponta seprik, porszívózzák, babér és fügefák szegélyezik, ezen sétálva elénk tárul az egész Kvarner öböl, a Rijeka (Fiume) fölött magasodó hegyek, illetve Krk és Cres szigetek. A nagyfiúk legtöbbször azzal szórakoztak, hogy elindultak a kikötőből, és a sétány mentén magasodó sziklákról hajmeresztő szaltókat, fejeseket ugrottak, több méter magasról...

A jachtkikötő, háttérben a fagyizóval.

Az egyik kedvenc ugróhely.

Egyik nap a sétányon gyalog tettük meg az utat Opatijáig (visszafelé busszal jöttünk, kényelmesen), és a legrégebbi és fontos épületek megcsodálásához kitérőt sem kellett tennünk, mert a sétány mentén található a Hotel Kvarner (1884-ben épült) , a Villa Angiolini (Abbázia legrégebbi villája, 1844-ben épült), az Angiolini park, az Opatiját jelképező sirályos lány szobra és sok más, nevezetes, a Monarchiát idéző villa, szálloda. Miután végigsétáltunk Opatijának a Tito marsallról elnevezett főutcáján, illetve a Manufaktúra nevű, isztriai termékeket árúsító boltban vásároltunk ezt-azt (fügelekvárt, olíva és levendula alapú kézkrémet), betértük egy szerényebb vendéglőbe, ahol életemben először szarvasgombával ízesített sajtos laskát ettem. Gerald Durrell Esmeralda novellájából (a szarvasgombát messziről is megérző, Gyönyör parfümillatot árasztó, franciaországi disznóról szóló elbeszélés) sejtettem, hogy a szarvasgombával készített ételek rendkívül finomak, így aztán lelkesen állapítottam meg, hogy ismét jól jártam a rendelésemmel (70 kunába, azaz 10 Euróba került)! Az idén nem jött össze, de jövőre, ha megyünk, mindenképpen szeretnék isztriai szarvasgomba-krémet venni. A Manufaktúra eladónője szerint elég belőle egy mokkáskanálnyi a húsokhoz, tésztafélékhez készített szószókba, úgyhogy nem baj, ha kisebb üveget veszünk, mert amúgy megkérik az árát. 

Vásárolni egyébként Lovranban is lehet, én a Konzumot ajánlom, talán itt a legolcsóbb az olívaolaj, a piperecikkek (itt is vannak helyi termékek), lehet kapni ajvárt (aki nem csípősen szereti, keresse a Nepekoc feliratot), illetve érdemes kipróbálni a Travaricát (gyógyfüves szőlőpálinka) is.

Nyugágyak - Hotel Kvarner

A régi kikötő Opatijában

A Manufaktúra boltban 230 g fügelekvárt vettem 5 Euróért, Cres szigetén, Lubenice falu közelében, egy útkereszteződésben pedig egy nénitől 1 kilót vettem 6 Euróért! Lubenicét azonban nemcsak a nagyon finom lekvárért volt érdemes meglátogatni. Judit barátnőm párja, Stojan beszélt róla először, elmesélte, hogy régebb rengeteget motorozott, és amikor eljutott erre a tenger fölé magasodó településre, órákig csak ült és nézelődött, annyira lenyűgözte az elé táruló látvány. Némi internetes kutakodás után felfedeztük, hogy annak a hegynek a lábánál, amin Lubenice épült, van egy öböl, a Sveti Ivan, ami többek között arról híres, hogy a német Bild magazin a világ legszebb tengerpartjainak a számbavételénél a tizenötödik helyre tette, és nem lehet másképpen megközelíteni csak vízi járművekkel vagy gyalog, de az útvonalat egyes honlapok járhatatlannak írták le. Felbátorodva a fotókon, és egy-két személyes útibeszámolón, úgy döntöttünk, hogy a 400 méteres szintkülönbséget, a meleg ellenére (30 fok árnyékban) vállaljuk, és beiktatunk egy túranapot is a nyaralásunkba. 
Lubenice romantikus, kedves hely, állítólag 7 állandó lakosa van, mind idősek, úgyhogy amikor jártunkban-keltünkben találkoztunk egy öreg bácsival, aki a templom oldalánál üldögélt, Dóci viccesen odaszólt, hogy nézzük már meg, hogy nincs-e véletlenül a hátán egy szám, amiből kiderül, hogy ő éppen a hányadik lakos... Engem az is megfogott, hogy a település 4000 éves – én ilyen régi, lakott helyen még nem jártam...

Fügét szárítanak.

Hát...

Itt még laknak...

A Sveti Ivan (Szent János) öbölhöz vezető út jelzett, elég jól látható ösvényt jelent, ami eleinte erdőben vezet, majd kiér egy kavicsos részre, amit felvált egy cserjékkkel borított szakasz. A jelzés időnként hiányos, de az utat tiszta időben nem lehet elvéteni, a rövidítők is ugyanoda visznek. Elképzelhető, hogy esőben a kavicsos szakasz csúszóssá válik, és akkor valóban nehéz lehet az ereszkedés, de nekünk nem okozott különösebb gondot.

Az öböl valóban lélegzetelállító, kevesen voltak, jókat úsztunk, búvárkodtunk, nézelődtünk. Áronék ismét elmentek csavarogni a sziklákra, talán nem is volt olyan nagy baj, hogy az öbölből nem látszott, hogy honnan ugranak...

Visszafelé nehezebben másztunk, meleg is volt, talán a tempó is lehetett volna lassabb... Lubenicében azonban a templom melletti kiskocsmában a hideg sör és a citromos üdítő teljesen rendbe hozott. A gyerekek kicsit izgultak, Judit különösen Krisztinának drukkolt, hogy baj és kínlódás nélkül jusson fel – és ez sikerült!

"But I need more than myself this time

Step from the road to the sea to the sky" (Red Hot Chili Peppers: Snow) – ezt hallgattuk az autóban. Áron válogatása... üdítő volt a sok Kaláka után. 

"dreamed of

Para-para-paradise, Para-para-paradise, Para-para-paradise

Every time she closed her eyes..." (Coldplay: Paradise)

Félúton lefelé, háttérben Lubenice.

Visszafelé... 

Cres szigetére komppal jöttünk, Lovranból fél 8-kor indultunk, és Brestovánál 8.15-kor szálltunk fel a hatalmas hajóra.  Du. fél 5-kor indultunk vissza a komppal, mert estére már elterveztünk egy pizza vacsorát Lovranban, a Delfino nevű vendéglőben, amit úton-útfélen hirdetnek, és tényleg jó kis hely.

Jót ettünk még tavaly a Lovran főterén található Lovranska Vrata vendéglőben. Az ételek drágák, de finomak, különösen a hal, a hely hangulata is jó. Ez a terecske már csak azért is a szívünkhöz nőtt, mert megismerkedtünk az egyik ékszerüzlet tulajdonosával, Franjo Sahtával, aki nemcsak Judit lányomat, de engem is elvarázsolt készségességével, és nem utolsósorban magyar tudásával. Juditot a medálok érdekelték, és mindenfélét kérdezgetett, amire Sahta úr komolyan válaszolt, sokféle ékszert megmutatott, kiteregetett előttünk, elővette ékszermérlegét is, megmutatta, hogyan használja, pedig láthatta, hogy mi inkább bámészkodni tértünk be, mintsem komoly, vásárlói szándékkal. Ennek ellenére vagy éppen Sahta úr szívélyessége miatt végül mégiscsak elővettük a pénztárcánkat...

A régi városháza, a Sahta ékszerüzlet, a főtéri vendéglő

Kapudísz

Lovrannak több száz éves múltja van, már a római korban létezett, mégis megmaradt kicsi halász-, illetve kikötővároskának, az óváros összes nevezetességét egy-két óra alatt meg lehet szemlélni, a tengerpartra pedig elhallatszik a templom félóránként megszólaló harangja.

Növényzete tipikusan mediterrán, rengeteg a babérfa, olajfa, pálma, banánfa, gránátalma, oleánder, fügefa, gyakori, hogy az élősövényt rozmaringbokrok alkotják. A tavaly, amikor megmásztuk az Ucka hegyet (gyalog tettük meg az utat Poklontól a Vojak csúcsig, ami 1400 méter magas), az erdőben még vadcikláment is láttam. Judit barátnőm mesélte, hogy ősszel gesztenyefesztivált szoktak rendezni, mert a környéken sok a szelíd gesztenyefa is.

Állatvilágát tekintve nagyjából csak annyit láttunk belőle, amennyit a tenger engedett: sokféle halat (egyszer meg kellene néznem, hogy mi a nevük), tengeri uborkát, tengeri sünöket, tengeri rózsát, kagylókat, és tonhalat. Ez utóbbiról első pillantásra azt gondoltuk, hogy delfin, bár gyanúsan más volt az alakja, később aztán Judit barátnőm felvilágosított, hogy valójában tonhalat láttunk, és hogy a Kvarner öbölben elég sok van belőle, nem véletlen, hogy a horvát 2 kunás pénzérmén tonhal szerepel... 
Majdnem kifelejtettem a szimpatikus kárókatonákat... Lovranban olykor tízen is összegyűlnek az egyik kedvec sziklájukon, ami jól látható a partról, sőt úszva is megközelíthető, és itt elég türelmesen engedték, hogy közelről is megszemléljem őket. És ha már számbavettem az állatokat, itt említeném meg, hogy Cres szigetén láttunk fakókeselyűket, az autóút mellett keringtek, nem is olyan messze tőlünk...

Az egyik legszebb villa Lovranban.

Feszty Árpád festő Lovranban kezeltette az asztmáját, ebben a házban szállt meg.

Kárókatonák

"Alattunk a tenger, szemben a nap zuhan." (Quimby: Autó egy szerpentinen)

Egyik nap lementünk a Kamenjak félszigetre. A tavaly úgy jutottunk el ide, hogy Lovranban esett az eső, és kerestünk a térképen egy olyan helyet Isztriában, ahol az időjárás-előrejelzés szerint napos, száraz idő volt. Kamenjakról egyébként még Siki barátnőmtől is hallottam, ő úgy emlegette, mint az egyik legszebb hely, ahol életében járt. A félszigetnek egészen a legdélibb csücskéig mentünk, a Premantura város melletti Kamenjak Nemzeti Parkba, amit sokan biciklivel vagy gyalog járnak be, de autóval is beengednek, csak ezért fizetni kell. (Milyen jó lenne, ha nálunk is bevezetnék ezt a rendszert, például Havasrekettyén a Menyasszony Fátyla vízeséshez vezető úton – talán megcsappanna a zavaróan nagy autóforgalom, de a vízesés azok számára is látogatható maradna, akiknek nehezebben megy a gyaloglás!) A Nemzeti Parkba az erre felállított információs bódéknál lehet jegyet váltani, itt térképet is kapunk, aminek alapján tájékozódhatunk, hogy hol lehet parkolni, hol vannak fürdésre alkalmas öblök, illetve merre van a Safari Bar, ahol finom csevapcsicsit (a horvát miccs!), plejskavicás szendvicset fogaszthatunk limonádéval, teával vagy egyéb italokkal. A Safari Bar közel van a nyílt tengerhez, a félszigetnek ez a szakasza nem annyira öblös, a víz mintha keményebb, erősebb lenne, jobban hullámzik, úgyhogy óvatosabbnak kell lenni a fürdőhely megválasztásánál. Van egy hely, ahol a sziklákat keskeny tengersáv metszi be, itt több tíz méterről ugranak a vízbe a merészebbek, általában közönségük is van, Áronék ezt a helyet is kipróbálták... A nagyobb öblökben csendesebb a víz és hihetetlenül tiszta, mindent betölt a sokféle növény súlyos, de mégis kellemes illata. A tavaly sokkal kevesebb turistával találkoztunk, az idén (pedig szeptember eleje volt már) többen voltak, sok volt a nudista a parton és az öblökben állomásozó csónakokban, jachtokban is. A nap vége felé tulajdonképpen már alig vártuk, hogy visszamenjünk Lovranba. Nem az útvonaltervező szerinti utat választottuk, bár az lett volna a rövidebb, hanem a tengerpart melletti panoráma-utat, aminek mentén lenyűgöző szépségében többször elénk tárul a Kvarner öböl.

Az egyik csendes partszakasz, ekkor még teljesen néptelen.

A félsziget legdélebbi csücskénél, szemben az 1833-ban épült világítótorony.

Safari Bar

Látszik a tenger!

Nyaralásunk során gyakran eszembe jutott, hogy Abbáziában (Opatijában) töltötték, akkor még a telet, az erdélyi arisztokrácia tagjai, többek között a számomra kedves író, Bánffy Miklós, illetve a Kvarner öbölből, azaz Fiuméból (Rijeka) indultak az Amerikába tartó hajók, amin a szép jövőről álmodozó magyarok is utaztak, köztük talán a dédnagyapám is, aki itthon hagyta három gyermekét, pár évvel később azonban meghalt, és a feleségének a gyászjelentésen kívül semmi egyebet nem küldtek haza, csupán egy szép, fekete kalapot...

Talán ő is olyan volt, mint Vida Gábor Werner Sándor nevű hőse (Ahol az ő lelke), aki Fiuméból a Carpathia nevű gőzösön indult el az Újvilág felé: „Apa nem mondott semmit, sőt, mintha meg is nyugodott volna, de azért elég magányosnak hatott, ahogy a nehéz kofferrel kiséltált a szállodából, és a Riva Szapáry felé vette az irányt, nem nézett se jobbra, se balra, ment határozott, kemény léptekkel, a szokottnál világosabb kövezeten, nyikorgott a régeni bürgercsizma, úgy vágott át utcán, téren, villamossínen, mint aki pontosan tudja az irányt, mint mindig, nem kell kérdezősködni, bérkocsizni, nem kell segítség, kíséret, nem kell semmi. Aztán ahogy közel ért a hajóhoz, kisebbnek és kisebbnek látszott, majd végleg elveszett a tömegben, egyszer sem nézett vissza, mint aki attól tart, hogy mi van, térképolvasó uram akkor, ha a mégoly biztosan és határozottan tudott irány rossz?”

Werner Sándor fiához, Lukácshoz hasonlóan mi sem szálltunk hajóra, visszatértünk Kolozsvárra, akárcsak ő: „Még mindig utolérhetném Marseille-ben a hajót, motyogta magában a pályaudvaron, aztán vett egy képeslapot, a Carpathia volt rajta, és felirat, hogy Fiume. Megcímezte Kladovka Máriának Pestre, a Hunyadi utcába, és kicsit habozott, hogy mit írjon rá, mondja-e, hogy erre vagyunk felszállva, drága jó édesanyám, vagy ne írjon semmit inkább, pedig mégis el kellene mesélni a történetet, hogy miért, és miért nem, de csak egy hanyag aláírást firkantott rá. Vásárolt egy másik képeslapot is, amelyen a pályaudvar látszott, pont olyan, mint a kolozsvári, gondolta, és megcímezte Daniel Klaudiának, Kolozsvárra, a Rákóczi utcába: Rövidesen érkezem, ölel, lukács.”