A KAUKÁZUS VONZÁSÁBAN: GRÚZIA

Szvaneti: Koruldi-tavak (Fotó: Lapohos Annamária)

Rendhagyó beszámoló: Tanulmányút Grúziában és Örményországban - 2. rész

Két évvel ezelőtt azt ígértem, hogy folytatom a kolozsvári Földrajz Kar (pontosabban Bartos-Elekes Zsombor és Nemerkényi Zsombor) által szervezett tanulmányútról szóló beszámolót: írok a "stációkról", azokról a helyekről, ahol a családom nélkül egy kicsit zarándoknak éreztem magam.

Az első részben a két ország általánosabb bemutatására törekedtem, most inkább a megállóinkhoz fűződő emlékeimről írnék: mi maradt meg bennem, illetve mit szeretnék megőrizni, továbbvinni. Továbbvinni egy olyan világba, amelyben az utazás átalakulóban van, remélhetőleg lassulni fog, hogy legyen időnk megismerni és megszeretni, amit látunk.  

1. KUTAISZI

Bár itt székel a grúz parlament, a város szegénynek tűnik. A régió fénykorára, az argonauták hajóit idevonzó aranyra a városközpont imponzáns színháza és az aranygyapjú legendáját idéző hatalmas szökőkút utal. Potom áron vacsoráztunk a főtér egyik bisztrójában, majd felkapaszkodtunk a város fölött magasodó dombra. A grúz kultúra és civilizáció ősiségét megjelenítő Bagrati-katedrálist sötétben néztük meg. Az ezeréves kövekből épített hatalmas épület érdekes "párbeszédet" folytat az alatta elterülő, identitását kereső, eleven várossal. 
Másnap reggel elszaladtunk a piacig, ami egy európai számára valódi kuriózum. A hús- és tejtermék részlegen hamar átvágtuk magunkat, engem eléggé elborzasztott a szag és a látvány, a gyümölcsös és a fűszeres standok viszont elképesztőek, tiszta színterápia volt végigmenni az asztalok között. 

Kutaiszi: Kolkhisz-szökőkút (Fotó: Lapohos Annamária)

Kutaiszi: színház (Fotó: Lukács Dávid)

Kutaiszi: Bagrati katedrális 

Kutaiszi: piac (Fotó: Bán Barna)

2. MARTVILI-KANYON

A 300 méteres kanyon csónakon történő bejárása első hallásra kissé nevetségesnek tűnt, néhányan kételkedtünk, hogy van-e értelme egy ilyen rövid szorosért megállót beiktatni. A meredek mészkőfalak közötti evezés, a kilátópontok, a kis fahidak, a királyi fürdőül szolgáló, pisztrángokkal teli patak mégis mindenki számára érdekes volt és szép, kár lett volna kihagyni. Tiszteletet keltett bennem, hogy nagyszabású látógatóközpontot építettek a kanyon mellé magyarázótáblákkal, képzett személyzettel. A látógatóközponthoz vezető úton árusok sokasága kínálta portékáit: a frissen facsart gránátalmalevet, a kvasz nevű, fahordóban tárolt, kellemesen hideg üdítőitalt és mindenféle szuvenírt.

Martvili-kanyon 

3. BATUMI

Egy teraszos, több apartmannal rendelkező, családi kézben lévő panzióban szálltunk meg. A fehérre festett falak, tornácok, az udvaron felállított reggelizőasztalok jó hangulatúvá varázsolták a helyet, kis szigetnek tűnt a körülötte magasodó, szocreál betonförmedvények között. 

Építészetileg Batumi ugyanolyan rétegzett, mint általában a grúz városok, több korszak nyomai fedezhetőek fel benne. A tengerparti sétány, amit gyalog közelítettünk meg, gazdag üdülőhely hangulatát árasztotta, érződik a török határ közelsége, fiatal párok száguldoztak mellettünk motorbiciklivel, sok nő burkát viselt. 

A "grúz Rómeó és Júlia" szobra nem szerepel a Wikipédia Batumi szócikkének látnivalói között, pedig a 2010-ben készült alkotás érdekes és hatásos, mégha nem is annyira esztétikus. A fémlapokból készített, egymáshoz közeledő, egymásba olvadó, majd egymástól eltávolodó férfi és női alak, az azeri Ali és a grúz Nino tragikus szerelmét megidéző műalkotás közvetlenül a part mellett, szinte a tengerbe benyúlva vonzza az arra sétáló látogatókat, akik csoportokba tömörülve bámulják, követik az óriáspár mozgását.

Kissé aggódtam, hogy a kontinentális éghajlathoz szokott szervezetem hogyan reagál a nedves szubtrópusi, párás klímához, tudok-e aludni a nagy melegben. Nem kellett szenvednünk: miután jót vacsoráztunk egy közeli, hangulatos étteremben, megkóstoltuk a helyik borokat és a tojással töltött, sajtos grúz kenyeret, a khachapurit, ami egyébként nagyon ízlett, még a nagy vihar előtt hazaérkeztünk. Az inszomniától tartva a szálláson a nyitott ablak alatti ágyat választottam (szobatársaim elnéző jóindulatának köszönhetően), és az égi háború elvonultával a hűvösebb levegőben sikerült álomba merülni.

Másnap délelőtt megnéztük a 108 hektáron elterülő botanikus kertet, amelyre ráférne némi fejlesztés, de így is izgalmas volt élőben látni a sok egzotikus növényt, pl. eukaliptuszfákat, bambuszültetvényt stb. Koradélutáni indulásunk előtt még a tengerben is megfürödtünk, ami vadabbnak tűnt, mint a nyugati, romániai rész, pedig meleg, napsütéses időnk volt. 

Batumi: tengerparti sétány 

Batumi: Ali és Nino 

Batumi: látkép a botanikus kertből 

Batumi: botanikus kert, bambuszfák

4. SZVANETI - Ushguli térsége (Zhibiani falu), Shkara gleccser, Koruldi-tavak

A Nagy-Kaukázushoz tartozó Mestiában szálltunk meg, egy pontratett, kényelmes, jó konyhát működtető vendégházban, ami népszerű szállásfoglalói oldalakon is fenn van.

Két éjszakát töltöttünk itt, néhányan közülünk ekkor kaptak hasmenéssel járó gyomorrontást. Ami engem illet, igyekeztem megfogadni egy barátnőm tanácsát, akinek grúziai úti beszámolójában olvastam, hogy kerülni kell a csapvizet, a tejet, a fagylaltot, illetve, hogy a húsételek közül az alaposan átsütötteket kell választani. A grúz ételek közül amúgy is a húsmentesek a finomabbak, rengeteg petrezselyemzöldet használnak mindenbe, és nagyon finomak a lepényeik. 

Ushguli térségébe bérelt terepjárókkal jutottunk el. Meglátogattuk a 2100 m-en lévő Zhibiani falut, ahol alaposabban szemügyre vehettük a több méteres magasságú szván tornyokat. Ezekben a falvakban olykor nemcsak a külső ellenség elől kellett visszahúzódni védekezni, hanem a vérbosszúra szomjazó falustársaktól is: a közösségi védekezés a családok szintjére tevődött, minden család igyekezett saját tornyot építeni... 

Zhibianiból kényelmes túraút vezet a Shkara gleccser aljáig, a völgyben végig előttünk magasodik a télen-nyáron hóborította, 5193 méter magas hegy. Nekünk azonban alig 500 méternyi szintkülönbséget kellett leküzdenünk, és máris ott voltunk a gleccser lábánál, megtapogathattuk, mászkálhattunk rajta.

Szván tornyok Zhibianiban

Forrásból táplálkozó patakvíz és gleccsertej találkozása, háttérben a Shkara

Háttal a hegynek, még mindig 2000 méter körül, vissza Zhibianiba (Fotó: Bán Barna)

Másnap dönthettünk, illetve sorsolásos szavazással dőlt el, hogy Mestiából az Ushba-csúcs alatti Koruldi-tavakhoz terepjárókkal, gyalog vagy lóháton megyünk fel. Lovon eddig csak karámban ültem, miközben lovász fogta a kantárszárat, de fülemben csengtek a sógorom szavai, aki szerint a lovaglás nem különleges sport, hanem természetes közlekedési mód, és hát, nekünk magyaroknak nagyonis ismerős kell hogy legyen, úgyhogy a lovastúra mellett döntöttem, és a sorsolás is úgy alakult, hogy csatlakozhattam a kb. 25 fős csapathoz. Bíztam abban, hogy a lovastúrákat hirdető, lovagláshoz profi módon értő grúzok ügyelnek majd ránk.

A Kaukázusban lovagolni fantasztikus élmény! Igaz, hogy az elején egyik társunkat elragadta a ló, egy másik ló pedig folyton térdre ereszkedett egy amúgy nagyon tapasztalt, lovagolni tudó lány alatt, de a legtöbbünknek sikerült egymás mögött haladva feljutni a tavakig. Lefelé már nem volt akkora szerencsém, egy csikóját még szoptató kancára ültem, aki néha kirúgott alattam, úgyhogy az út harmadánál úgy döntöttem, gyalog kísérem a többieket (az otthonmaradt gyermekeimmel szemben ezt éreztem felelős döntésnek, pláne, hogy pár évvel korábban egy gerinctörésből is talpra kellett állnom). Nem maradtam el a csapattól, elég lassan haladtunk lefelé, az egyik fiú szerint úgy néztünk ki, mint akik háborúba indulnak... A lovastúrákat igénylő, nyugati turistákhoz szokott falusiak alaposan megbámultak, amikor hazaérkeztünk, valószínű, hogy ilyen nagylétszámú csapattal ők sem találkoznak túl gyakran.... Megérkezvén a faluba, kisgyerekek szaladtak elénk, és amíg mindenki hazaporoszkált, engedélyt kértek a lovászoktól, hogy a szabaddá váló lovakra ők is felülhessenek és tegyenek egy-két kört. Segítség nélkül, pillanatok alatt felcsimpaszkodtak a nyeregbe, és már ügettek is... Na, ők mintha valóban erre születtek volna.

Irány a Koruldi-tavak, lovon! (Fotó: Lukács Dávid)

Útban a Koruldi-tavakhoz (hosszú, elszórt sorokban, egyesek még egészen lent...)

5. GORI

Különös, hogy a függetlenségért küzdő grúzok intenzíven ápolják a grúz származású, szovjet diktátor, Sztálin emlékét. Sztálin szülőfalujában, Goriban múzeum várja a látogatókat, ahol a vezér életének egészen apró részleteivel is megismerkedhetünk, szemügyre vehetjük különböző tárgyait, a neki készített vagontól az íróasztalán át egészen a sok-sok ajándékba kapott dísztárgyig, amelyek között akadnak Magyarországról, Romániából származóak is...

A múzeum a szülőház közvetlen közelében található, egy kimondottan Sztálin parancsára kiszélesített sugárút közepén.

Sokan tudják, hogy Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (a Sztálint nevet ő választotta magának) eredetileg papnak készült. Vajon mennyire törvényszerű, hogy a tehetséges, intelligens fanatikusból, aki nem tudja elfogadni a könyörülő, szerető Istent, kegyetlen diktátor lesz?

Gori: Sztálin szülőháza

Gori: Sztálin szülőháza, szobabelső

Gori: Sztálin emlékmúzeum

Gori: Sztálin emlékmúzeum

6. TBILISZI

A grúz főváros elragadó! A szálláshelyünk itt is egy családi kézben lévő hosztel volt, ami két részből állt: egy belvárosi lakásból (itt reggelizett mindenki) és egy külvárosi, úgymond villanegyedhez tartozó apartmannház egyik lakrészéből. 

Én a villanegyedbe kerültem, ahonnan a szállásadónk taxival hozatott le a reggelihez. A család nagyon természetesen viszonyult az otthonukban szétterpeszkedő, zajos egyetemistákhoz. Nyitott embereknek tűntek, amit az is igazolt, hogy befogadtak egy idős, norvég, hippiszerű úriembert, akinek talán az volt a feladata, hogy a vendégfogadásban segítsen. Jókat lehetett vele beszélgetni, mesélt a lányáról, és arról, hogy azóta, hogy egy súlyos betegségből éppen Tbilisziben, a vendégfogadó család segítségével lábalt ki, eldöntötte, hogy az év nagyrészét Grúziában tölti.

A reggeli taxin kívül gyalog közlekedtünk. Az új városrész kifejezetten európai hangulatot árasztó modern épületeit elhagyva viszonylag hamar megtaláltuk az óvárost, amely sokkal inkább közel-keleti, ázsiai jellegű volt az ősi örmény és grúz templomaival, zsinagógájával, mecsetjével, perzsa termálfürdőjével és a fölötte magasodó Narikala-erőddel. Jólesett csellengeni a koraőszi meleg napsütésben, rácsodálkozni a közönséges utcácskákból hirtelen előbukkanó székesegyházakra, a hangulatos teraszos vendéglőkre, a különféle üzletekre, amelyek közül nekem a szőnyegeit, falikárpitjait az utcára is kiteregető szőnyegkereskedés tetszett a legjobban.

A városban a legújabbkori építészeti megoldások is helyet kaptak, mint amilyen a Kura-folyó fölött ívelő Béke híd, vagy a Narikala-erődhöz vezető hegyi libegő.

Izgalmas volt végigsétálni a város egyik bolhapiacán, ahol könnyű, tarka nemezsálakat, különleges ezüst ékszereket, rézből készült ibrikeket és mindenféle más portékát kínáltak.

Tbilisziben próbáltam ki a diókrémmel megkent, gránátalmamagokkal megszórt sült vinetát (padlizsánt), és nagyon jólesett mentateát szürcsölgetni egy vendéglő utcára kitett asztalánál, beszélgetni az egyre inkább barátaimmá váló utastársaimmal.

Tbiliszi: Anchiskhati-bazilika (6. század, a város legrégebbről fennmaradt temploma)

Tbiliszi: utcakép

Tbiliszi: mecsetnek tűnik, valójában fürdőház (az Abanotubani termál fürdőkomplexum része)

Tbiliszi: utcakép (itt teáztunk)

Tbiliszi: a Sion-templom kupolája (középkori grúz ortodox katedrális)

Tbiliszi: a Sion-templom (középkori grúz ortodox katedrális a Kura folyó partján)

Tbiliszi: zsinagóga

Tbiliszi: Narikala-erőd

Tbiliszi: utcakép

Tbiliszi: Béke híd

Tbiliszi: grúz konyharemekek

Tbiliszi: vinetta dióval, gránátalma magokkal

7. MCHETA

Mcheta mindössze 20 km-re van Tbiliszitől, jó, hogy útba ejtettük! Az ország ősi keresztény központjának számító településen mi "csak" két templomot néztük meg, de ezek annyi látnivalót kínáltak, hogy észre sem vettük, és máris eltelt a délelőttünk.

A 6. századi, hegyre épülő ortodox kolostor, a Dzsavari-templom udvaráról pazar kilátás nyílik a völgyre, ahol összetalálkozik és egymásba ömlik két folyó, a Kura és az Aragvi.

A Szvetichoveli-székesegyház szinte külön kerületnek számít, körül van véve vendéglőkkel, fűszer- és szuvenír árusokkal. Többen itt vásároltak maguknak kendőt, szőnyeget, én is itt szereztem be a szvanéti fűszersómat, amit később gondosan, több rétegbe be kellett csomagolnom, olyan erős illatot árasztott. A hagyomány szerint ebben a templomban van eltemetve Jézus köntöse, amit egy grúz férfi hozott haza az első században, miután végignézte Krisztus keresztrefeszítését. Az eltemetett köntös fölé mennyezetes kupolát húztak (cibóriumot), és úgy tartják, hogy a cibórium egyik fala időnként könnyezik, és ezeknek a könnyeknek gyógyító a hatása. Megrendítő volt látni a hívők leborulását, kétségbeesett odaadását, ahogy a kegyhelyhez járultak. Turistaként kicsit kizökkentnek éreztem magam, bár igyekeztem tisztelettel, áhítattal jelen lenni. Leginkább akkor lett kirívó a látogatók bámészkodása, amikor váratlanul, nagy zokogások közepette behoztak egy nyitott koporsóban fekvő halottat, majd elkezdődött a gyászszertartás. Az első megdöbbenés után egyfajta öröm töltött el, hogy a grúzok nem zavartatják magukat, és rendeltetésének megfelelően használják a templomukat. 

Mcheta: Dzsavari-templom

A Kura és az Aragvi

Mcheta: Szvetichoveli-székesegyház

Mcheta: Szvetichoveli-székesegyház, cibórium (alatta a Jézus köntöse) 

Mcheta: Szvetichoveli-székesegyház

8. DAVID GAREDZSA

Az Udabno-félsivatagban elterülő David Garedzsa kolostorkomplexumot 13 szerzetes alapította még a hatodik században, a grúzok számára mind a mai napig rendkívül fontos hely. A Szovjetunió szétesése után az itt létesített katonai támaszpontot egyetemi hallgatók éhségsztrájkja és különböző tüntetések nyomására fel kellett számolni, a szerzetesek visszajöhettek. Annak ellenére azonban, hogy a helyet sok zarándok és turista felkeresi, a területen még sincs teljes béke, ugyanis a grúz-azeri határon fekszik, ráadásul a határ átszeli a komplexumot. 2018-ban nekünk még lehetőségünk volt bejárni minden barlangot, szemügyre vehettük a különböző barlangfreskókat, egy 2019-es blogbejegyzésben viszont azt olvastam, hogy a felsőbb barlangokat már nem lehet megközelíteni, határőrők állják el az utat. Mi még szabadon járkálhattunk, sőt, a határt őrző fegyveres grúzokkal is elbeszélgettünk, akik magabiztosan kijelentették, hogy a vitatott területek hamarosan grúz kézre kerülnek. 

Hogy miért olyan kiemelt stratégiai jelentőségű éppen ez a hely, laikusként nehezen megmondható. Tény, hogy a komplexum főépülete mögött magasodó gerincre felkapaszkodva minden irányba messzire ellátni, a kilátást nem zavarják fák, épületek, de nagyon kietlen és kopár minden. 

Szerzetesek egyébként most is élnek a kolostorban, persze már nem barlangban, hanem barlangban kialakított szobákban. A hely távol van minden településtől, az utolsó kilométereken már az aszfaltút is eltűnt. Egy forrásnak köszönhetően van ivóvíz, de egyéb semmi: ameddig a szem ellát, mindenfelé magas fű és cserje borította, sárgás-barnás dombok hullámzanak. Ide elvonulni nem kis kihívás. Én az idén Rowan Williams sivatagi atyákról szóló könyvét olvasva (Silence and Honey Cakes) értettem meg, hogy a szerzetesek élete valójában miről akar szólni. Nem a világtól, másoktól menekülnek, nem az örömet utasítják el, hanem a bűnt, a képmutatást, az önáltatást, a vakító külsőségeket, hogy a valódi szabadságot megtapasztalhassák. Ez a szabadság gyakran válik vonzóvá a világ különféle kötelékeiben élőknek, sokan zarándokolnak ki hozzájuk útmutatásért, tanításért, egy másfajta kapcsolódásért.

Tómaradvány az Udabno-félsivatagban

David Garedzsa: barlangcellák

David Garedzsa: a kolostorközpont fentről (ide már nem engednek fel)

David Garedzsa: barlangfreskók és katonai jelenlét

Grúz - azeri határ

David Garedzsa: szerzetes 

David Garedzsa: kolostor vitatott területen (Fotó: Lukács Dávid)

David Garedzsára csak egy fél napot szántunk, délután átléptük a grúz-örmény határt, és egy kedves kis üdülővároskában, Dilizsanban töltöttük az éjszakát. A vendéglátónk, akárcsak Batumiban, egy több generációs nagycsalád volt, saját lakásuk szobáit bocsátották a rendelkezésünkre (sokunknak borzalmas ágymatrac jutott, de egy éjszakát kibírtunk, tkp. szóra sem érdemes). Alig beszéltek angolul, ezért nem nagyon tudtunk kommunikálni velük, de készségesek voltak, és a fogadásunkra megterített, egymáshoz tolt hosszú asztalokat telepakolták mindenféle finomsággal.

Örményország egy külön történet, úgyhogy folytatom a beszámolót a harmadik és egyben utolsó részben.

Dilizsan: reggelizőasztal (Fotó: Lukács Dávid)