A NAGY-PIETROSZ - kétszer, diákként

Via Harmonia: Kelet-közép-európai úti beszámolók

Nagy-Pietrosz - Látkép Borsáról (Fotó: Imecs Zoltán)

ALAPINFÓK

Indulás Borsáról, a kolostor parkolójából (Schitul Borsa Pietroasa) reggel fél 10-kor, érkezés ugyanide délután fél 6-kor. A kolostorig keskeny, de aszfaltozott út vezet fel, a parkolóban van nyilvános vécé (tiszta!).

Magasság: kb. 1000 m

Jelzés: kék sáv

Menetidő: 8 óra, pihenőkkel együtt

Távolság: kb. 16 km

Szintkülönbség (emelkedő): 1303 m

Ajánlom még a radnaihavasok.ro oldalt, sok túralehetőséget ajánl, illetve itt találtam rá egy megbízható Pietrosz időjárás előrejelzésre (nekünk bejött).

2016. szeptember - bolyais osztálytársakkal

Hosszú idő után, a tavaly, 2016 szeptemberében vágtunk neki ismét a Radnai-havasoknak, elsősorban Bodor Ádámnak köszönhetően, aki regényei színhelyéül gyakran választotta ezt a térséget. Volt osztálytársaimmal indultunk el. 

Valamikor rengeteget túráztunk együtt. Visszatekintve hősöknek látom magunkat, amint csővázas hátizsákjainkkal (benne az elmaradhatatlan pástétom vagy babkonzerv, egy üveg lekvár és kenyér, esetleg fasírt vagy rántott hús, ami már első nap elfogyott) tizenegyedikes, tizenkettedikes kamaszokként nekivágunk a hegyeknek, hogy a nyolcvanas évek végét elsötétítő, sivár szellemi közegből kilépjünk az általunk érintetlennek képzelt természetbe, ahol a magunk urai lehetünk, és a barátság-szerelem sokféle kötelékét fonhatjuk magunk köré - önként, szabadon.
Nyaranta hetekre elszakadtunk a szüleinktől, a várostól. Felnőtt társaság nélkül jártunk be három-négy hegységet, olyan is volt (a Vrancea-i hegyekben), hogy az erdész orvvadászoknak nézett bennünket. Derékaljnak fenyőágakat használtuk, vékony hálózsákjainkban sokszor fagyoskodtunk, de egyszer úgy jártuk végig a Vlegyászát és Pádist, hogy sátrat egyszer sem húztunk fel, annyira meleg volt, az égbolt pedig ragyogóan tiszta.

Majdnem ugyanez a társaság gyűlt össze a Nagy-Pietrosz (vagy ahogy apukám emlegeti: a Nagy-Köves) lábánál, hogy immár a gyerekeinkkel együtt hódítsuk meg a csúcsot.

Parkoló a kolostornál

Igyekeztünk együtt maradni, rengeteg mesélnivalónk volt egymásnak, de a felfelé kapaszkodás egy idő után megkövetelte, hogy csendeket is tartsunk, hogy fegyelmezettebben gyalogoljunk. Ez persze nem mindenkinek sikerült.
A gyerekeknek mintha éppen az ellenkezőre lett volna szüksége: akkor bírták jól, ha beszélgethettek, nevetgélhettek. Megcsodáltuk az út mellett feszítő mérges galócát, a meteó állomás fölötti kárfülkében a mormoták hangos sivításai is elszórakoztattak egy darabig, a hátizsákokból pedig időről-időre előkerültek az elmaradhatatlan energiabombák: a csoki, a gumicukor.

Mérges?

Nem tudtunk egy tömbben gyalogolni, mint régebb. Kisebb csoportokban meneteltünk felfelé: ki a házastársával, ki népesebb családjával. A Mosolygó-tónál négy gyerek csatlakozott hozzám (kettő saját) - nagyon jó iramban haladtunk, elsőnek értünk fel a gerincre...

Sándor barátunk persze bárkit lehagyhatott volna, az elején meg is lódult, ő ért fel először a tóhoz, és miközben várt ránk, tanult... Ha jól emlékszem, valamiféle új programozási nyelvet... Hiába, bizonyos emberek nem változnak...

"Románia" a peremen...

Szédület...

Távlatok

Nem osztály-, nem évfolyamtárs, egyszerűen társ (mindenben)

Mindenki feljutott a csúcsra... Egy adott pillanatban azt hittem, Zsóka elmarad tőlünk, de aztán felért ő is, pedig nehezen bírta. Igaz, ő beszélt a legtöbbet - szinte egyfolytában. De az is jellemző, hogy nem adta fel, nem fordult vissza. Mint ahogy azon a döntő kosármeccsen sem szállt le a pályáról, amikor kificamította a bokáját... harcolt az osztályért a végsőkig... és nyertünk!

Lefelé jövet a gyerekek előre iramodtak. Én már nem akartam annyira tartani velük a lépést, Marcinak sem volt szüksége arra, hogy figyeljem, mikor fárad el, és adagoljam neki az ennivalót, így lemaradtam. Kivel mással, mint Zsókával? 

Már sötétedett, mire utolsókként leértünk a kolostorhoz... alaposan elfáradtunk, de legalább jól kibeszéltük magunkat. 

2017. július - (Babes-)bolyais egyetemistákkal 

Dóci (férj) szerint én sokszor vágyom arra a közösségi élményre, amit az osztály nyújtott számomra. (Velük, közöttük tanultam meg, hogy senkit ne írjak le végérvényesen, mert némi türelemmel bárki közel kerülhet a szívemhez, hogy minden emberben van valami szép, valami érdekes, és ez előbb-utóbb megmutatkozik...)

Lehet, hogy ezt keresve indultam el immár középkorú, érett nőként (anyaként) elsőéves földrajzos hallgatókkal, akik tkp. a gyerekeim is lehetnének? Nem, nem, ez másról szól, még én sem tudom pontosan, hogy miről...

A tavaly beiratkoztam turizmus szakra, ami a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Földrajz karának a keretén belül működik. A Nagy-Pietrosz megmászása nyári szakmai gyakorlatnak számított, igaz csak a földrajzosoknak, de a szervező tanárnőnek - Gál Andinak - annyira megnyerő a személyisége, hogy kértem, én is csatlakozhassak a csoportjához.

Hajnali 5-kor indultunk egy nagy Mercedes busszal. Imecs Zoltán (egy másik tanár) is megérkezett, hatalmas szalmakalappal a fején - örültem neki, bár én csak a tehetséges színész fiát (Váróterem Projekt) ismerem valamennyire... 

A taxis, aki kivitt a buszhoz, csodálkozott, hogy az utat a diákok fizetik. Van némi igaza, hiszen annak idején, amikor még rövid ideig geológiát tanultam, a szakmai gyakorlatokat az egyetem költségén szervezték.

Köd lengte be a Kis-Szamos-völgyét, Désen piroslott az ég, és mire a Cibles és a Radnai-havasok között húzódó Setref-hágóra értünk, sütött a nap. A hágó vízválasztó, Borsa már a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozik, közel az ukrán határ, de a magyar sincs messze. Ez, gondolom, valamennyire meghatározza az emberek életformáját, sokféle legenda kering a máramarosiakról...
A kolostor parkolójából indult a csapat. Tíz-tizenöten (beleértve a tanárőt is) gyors iramban, lankadatlanul mentek elől ("ki se bírnak fáradni" visszhangoztak bennem Gábor barátunk szavai), én száz-kétszáz méterrel mögöttük ballagtam, egy része a társaságnak hozzám képest is lemaradt, bírták volna gyorsabban is, de talán nem mentek eléggé egyenletesen, és ezért többször meg kellett állniuk pihenni, illetve, azt hiszem, egymást is be akarták várni. A sort Imecs Zoltán (Zoli bácsi - ahogy Gál Andi nevezi) zárta.

Ellenállhatatlan (Fotó: Imecs Zoltán)

Útitársak ők is

Furcsa volt, hogy a meteó házig nagyon sokat voltam egyedül. Olykor erős vadszag csapta meg az orrom. Néha hangokat fújt felém a szél, ez megnyugtató volt. Amúgy nem féltem, és ezzel magamat is megleptem. Ha csak a családdal kirándulunk, az erdőben mindig félek. A gyerekeket féltem? Hogy nem tudom őket megvédeni? Ettől persze máskor, más helyzetben is félek. Talán ez életem legnagyobb szorongása: hogy rám vannak utalva, és én nem tudok eléggé helytállni ebben a védelemben/mentésben...
A Mosolygó-tóhoz végül az elsők között értem fel. A tanárnő vezette előörs hosszabb pihenőt tartott a meteó házhoz vezető szekérút melletti forrásnál (innen már közel van az egykori gleccser vájta kárfülke pereme). Amíg a többiek megérkeztek, szóba elegyedtem egy sziklán üldögélő, rokonszenves hölggyel. Debrecenből jött a férjével, a férj felment a csúcsra, ő megvárja lent, mondta, nincs már olyan edzésben, mint régebb.
Bő egy év leforgása alatt harmadjára voltam a Radnaiban, és eddig mindig találkoztam magyarországiakkal... Vajon hányan tudják, hogy volt olyan időszak 1940 és 1944 között, amikor a Nagy-Pietrosz Magyarország legmagasabb csúcsának számított, és a Horthy nevet viselte?

A tó és a hegygerinc között

Tanár-diák

Ahhoz képest, hogy a Nagy-Pietrosz a Keleti Kárpátok legmagasabb csúcsa, nagyon szegényes és romos. (Ráadásul ultraprominens is, és ezt Sándortól tudom, aki elmagyarázta nekünk, hogy a hegy prominenciáját az jelzi, hogy hány métert kell ereszkednünk ahhoz, hogy eljussunk arra a legmagasabb pontra, ahonnan felmehetünk egy magasabb hegyre). Van rajta egy piszkos betonházikó és egy rozoga tábla, aminek a helye nem rögzített, szeptemberhez képest most más helyen állt. Hiányoltam például egy panorámatáblát, olyat amilyent a Madarasi Hargitán láttam, ami segít a tájékozódásban, a környező hegyek, völgyek beazonosításában. Egyszer talán erre is lesz gondja valakinek...  Élvezettel hallgattam viszont Gál Andi magyarázatát a jég eróziójáról, a szabályos kárfülkéket kialakító gleccserről, a borsai meddőhányókról...
Lefelé jövet, a tónál mindenki összegyűlt, falatoztunk, néhányan cigarettáztak (lényegesen kevesebben, mint a turizmus évfolyamon!), a természetföldrajzi magyarázatokba Imecs Zoltán is bekapcsolódott, fotók készültek. Sikerült több fiatallal beszédbe elegyednem, kimondottan felvidultam, amikor a kedvenc tanár témában egy lány kifejtette, hogy neki az egyik tanárnő (nem írom le a nevét :)) a példaképe... Azért az nem semmi, ha vannak még tanár példaképek...
Nekem nyolcadikos korom óta nem volt olyan tanárom, akit csodáltam volna, leszámítva az angol katedrán betanító amerikai és brit vendégtanárokat... Igaz, hogy az ikreink tanító nénije iránt viszont már tudtam rajongani a tanárság és a tanüggyel szembeni kritikáim, szkepticizmuson ellenére is...
A meteó ház és a kolostor parkolója közötti, kissé monoton és hosszú úton mellém szegődött Gál Andi. Meg-megálltunk bevárni a többieket, miközben végig beszélgettünk: közös, bolyais tanárainkról, egyetemi évekről, munkahelyi lehetőségekről, vállalkozói modellekről.
Felfelé menet kezdtem beleélni magam a különállóságomba, másságomba, de ekkor, váratlanul, rájöttem, hogy nem szükségszerű, hogy egyedül maradjak. Még akkor sem, ha korban, élethelyzetben, tapasztalatokban teljesen máshol állok, mint a csapat többi tagja...
Valahol olvastam, hogy az igazi barátság alapja nem a hasonlóság vagy az azonos tulajdonságok, hanem a közös érdeklődés: ha nem egymást figyeljük, hanem a tekintetünk ugyanabba az irányba néz, és ugyanazt a valamit (vagy valakit!) szeretjük, keressük, nézzük, csodáljuk. Ez a valami lehet a teremtett világ is: a természet, a hegyek, az érdekesebbnél érdekesebb felszínformák...
A buszon tovább folyt a beszélgetés úti kalandokról, Boszniáról, Marokkóról, Imecs Zoltán vezetésével még énekeltünk is. Lesz-e folytatása mindannak, ami a hegyen elindult? Talán nem is ez a lényeg... A lényeg a megélt pillanat, a találkozás, a gyönyörködés öröme...