Erdély kapuja: A Révi-sziklaszoros

Belvedere

A Királyerdő Vársonkolyostól Révig terjedő, három kilométeres sziklaszorosa[1] 1955 óta természetvédelmi terület. Rendkívül gazdag tájelemekben, látnivalókban. Viszonylag kis területen találunk itt cseppkőbarlangot, vízesést, változatos növényvilágot, lélegzetelállító kilátókat.

Évszázadok óta használják, turisztikai szempontból azonban alig több mint száz éve lett igazán jelentős és vonzó hely. Felfedezése, feltárása izgalmas történet, érdemes tudnia róla annak, aki ide látogat, mert nagyobb élményben lesz része, ha a hely szelleméből is megérez valamit.

Történelmi kitekintő

A körösrévi vasúti szakaszhoz osztrák pályafelügyelő került, Handl Károly, aki stájerországi születésű révén lelkes természetjáró volt. A helyi református lelkésszel, Veress Istvánnal, aki sváci tanulmányai során szerette meg a természetet, rengeteget kirándult a környéken.

Egy alkalommal Handl arra lett figyelmes, hogy a révi vízesésnek azon a szakaszán, ahol a víz előtör a sziklából, denevérek röpködnek. Vadászfegyverével belőtt a nyíláson, és a dörgő hangból arra következtetett, hogy a víz tulajdonképpen egy barlangon halad át. A részletekről azonnal értesítették Czárán Gyulát.

Czárán Gyula aradi származású földbirtokos volt, aki leginkább a Bihar-hegység feltárása miatt szerzett magának elévülhetetlen érdemeket. Korábban őt kérte meg az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), hogy a szorosban létesítsen egy természetjáró utat. Az általa elkészített út felavatására 1903-ban került sor, ugyanabban az évben, amikor a szorosban, a Sebes-Körösbe ömlő patak előretörésénél, Handl és Veress kérésére robbantásokat eszközölt, és megnyitotta a terület tulajdonosáról elnevezett Zichy-barlangot.

A barlang felfedezését követően nagyon megnőtt a turistaforgalom a szorosban. Ennek az lett az eredménye, hogy a szoros vasúti megállót kapott. A Sebes-Körösön, a barlang közelében hidat állítottak fel, illetve ugyancsak az EKE kérésére a barlang mellé gr. Zichy Ödön menedékházat és turistaszállót építtetett.

A barlang felavatásakor, 1905-ben az EKE látogatási könyvet bocsátott ki. Innen tudható, hogy az idelátogató turisták között számos híres ember akadt, mint például Kós Károly, Xántus János, dr. Cholnoky Jenő vagy Ady Endre. Csinszka, Ady felesége írja egyik levelében: „Voltunk Bandival Réven a Zichy-féle cseppkőbarlangban. Én már ötször néztem meg, de megéri. Valahol kint és háborúmentes időben világcsodát csinálnának belőle.” (Dénes Zsófia: Talán Hellász küldött. Budapest, 1984)

Gyalogszerrel hosszú ideig járhatatlan volt, mégis fontos helynek számított. Az Erdélyben kitermelt, értékében az arannyal vetekedő sót és fát tutajra tették, majd a Királyhágó meredek, kanyargós útja helyett a Sebes-Körösön szállították az Alföld felé. A rév elnevezés innen ered: a tutajoknak át kellett haladniuk rajta, a kereskedőknek pedig vámot kellett fizetni az árúért.

A Révi-szoros turisztikai jelentőségének megnövekedése a vasút megjelenéséhez köthető. Komoly, olykor emberáldozatokat követelő munkálatok nyomán elkészült a sziklák között átvezető vasútvonal, és ezzel a teherszállítás kérdése is egyszerűsödött, tutajokra nem volt többé szükség. A vadvízi evezés, tutajozás azonban nem tűnt teljesen el, manapság raftingnak nevezik, ami tulajdonképpen már a tizenkilencedik században kedvelt sportnak számított az úri közönség soraiban. Feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a Sebes-Körösön nők is résztvettek tutajos kirándulásokon.

Jelenleg vársonkolyosi kiindulóponttal szerveznek rafting-, illetve kajak tanfolyamokat, túrákat magánszemélyeknek, csoportoknak, sőt túlélő tábor keretében osztályoknak is.[2] A folyó kékes-zöldes vize, a festői környezet, valamint az evezhető szakasz könnyűsége mindezeket vonzóvá teszi különféle korcsoportok, illetve a vízi közlekedést tekintve eltérő tapasztalattal rendelkező turisták számára.

Ma már többféleképpen megközelíthetjük. Kolozsvár vagy Nagyvárad felől jöhetünk autóval. Ebben az esetben érdemes Réven parkolni, például a Roua Munților nevű panzió közelében, ami szálláshelyül is szolgálhat, ha többnapos túrát terveznénk. Innen a sínek mentén, gyalog juthatunk el a Körösön átívelő hídig. Legyünk óvatosak, mert a vasút mellett van ugyan ösvény, de a szerelvények olykor elég közel roboghatnak el mellettünk.

Ha vonattal szeretnénk utazni, személyvonatra kell szállnunk, mert csak ez áll meg a révi Pestera hc. nevű megállónál. Osztálykirándulások esetében inkább ez ajánlott, főleg ha elemistákkal utazunk, mert a vonat közvetlenül a hídnál áll meg, és így nem kell balesetektől tartanunk: a gyerekek baj nélkül átkelhetnek a folyónak a barlang felőli, azaz a bal oldalára. A vonat pár percet áll, leszállás előtt nem árt egy kis előkészület és igyekezet.

Látnivalók

A szoros legfőbb turisztikai attrakciója a Zichy-cseppkőbarlang.  Ma már nincs látogatási könyve, de legutóbbi ottjártunkkor (2014-ben) a barlang bejárata előtt egy barlangász fogadott, aki tudott magyarul, tőle kellett belépőjegyet vásárolnunk.

A barlang szerdától vasárnapig, reggel kilenctől délután ötig látogatható, idegenvezetést is biztosítanak, ha valaki erre igényt tart. Bővebb információkat a Körösrévi Múzeum egyik alkalmazottjától kaphatunk, aki du. hat és nyolc óra között az alábbi telefonszámon hívható:  0040-744-512-926. [3]

A bejárattól jobbra, a sziklafalon emléktábla áll. A 1943-ban felavatott első táblát leverték, a mostanin viszont már kétnyelvű felirat szerepel, a barlang feltáróinak állít emléket, és úgy tűnik, senkit sem zavar.

A Zichy-barlang bejáratánál

Alakzatok

A barlangban van villanyvilágítás, de jó, ha van nálunk elemlámpa, mert így a sötétben hagyott részekre is rápillanthatunk.

A barlang teljes hossza 2700 m, ebből 680 m látogatható. Széles, fából készült járdákon, lépcsőkön és hidakon közlekedhetünk Egy szakaszon, a továbbhaladás érdekében négykézlábra kell ereszkednünk, de sehol nincsenek veszélyes, kitett szakaszok. A lépcsőfokok kissé csúszosak, ügyeljünk, hogy ne lépjünk félre!

A patakmeder-részeknek, cseppkő alakzatoknak, csarnokoknak Czárán Gyula adott nevet, ezeket az elnevezéseket ma is használják. Vannak közöttük könnyen felismerhető formák, mint például az Elefántfej, a Földgömb, a Lótusz, Mohamed szakálla. Aki kíváncsi a barlang részletesebb leírására, elolvashatja Czárán Gyula Cseppkőbarlangok Rév környékén című cikkét.[4]

Érdemes szót ejteni a Zichy-barlang gyógyhatásáról is, ami tulajdonképpen minden aktív barlangra jellemző. Ajtay Ferenc kolozsvári geográfus hivatkozva különböző kutatásokra - beleértve a sajátját[5] is - amellett érvel, hogy a barlangi levegő még a magashegységek levegőjénél is tisztább, páratelítettsége és a benne lévő negatív ionok túlsúlya pozitívan befolyásolja az ember közérzetét, teherbírását. Ezen kívül a Zichy-barlang falát különféle gombák borítják, amiknek baktériumölő hatást tulajdonítanak. Ajtay Ferenc szerint németországi vagy akár magyarországi mintára a Zichy-barlangban is lehetne szanatóriumot működtetni asztmás vagy más krónikus, illetve akut légúti betegségben szenvedőknek.

Nekem különösen tetszett Ajtay Ferencnek az a története, hogy egy osztálykirándulás alkalmával egy lázas, influenzában szenvedő kislány a barlanglátogatást követően látványosan meggyógyult. A környezeti hatásnak köszönhető, hasonlóan gyors és bámulatos gyógyulásnak én is voltam már tanúja az osztrák Alpokban, 1600 méter magasságban. Lehet, hogy egyszer a Zichy-barlang gyógyhatására is felfigyelnek, és a mellette lévő, egykori turistaszállót újjáépítik, vagy építenek helyette egy jobbat, praktikusabbat, hogy a kikapcsolódni és egyben gyógyulni vágyók több napon keresztül élvezhessék a barlangi levegő gyógyító erejét.

A Révi-szoros legszebb jelensége a kilenc méter magasságból lezúduló vízesés, ami még a szorosban átrobogó vonatok ablakából is megcsodálható. A barlangot kialakító patak szabályozott mederben folyik a vízesésig (azaz a magas folyópartig), majd itt egy mély mészkő kádba zuhan alá, hogy onnan ömöljön bele a Körösbe.

Egy meredek ösvényen leereszkedhetünk a vízesés aljához, itt jobban érezni a víz erejét és sebességét.

A révi vízesés

A szoros, jobban mondva a Körös jobb vagy bal partján, jelzett ösvényen (amit még Czárán Gyula szabott meg) körtúrákat tehetünk.

A Zichy-barlangtól a folyó bal partján haladva követhetjük a piros pont jelzést. Ha ezt az ösvényt választjuk, több barlang is keresztezni fogja utunkat, illetve érinteni fogjuk a szoros két nagyobb kilátóját.  

A barlangot elhagyva egy ideig a folyó mellett megyünk, majd rátérünk egy sziklagörgeteg-lejtőre. Esős időben csúszós, száraz időben viszont nem annyira megerőltető. Ezen a lejtőn húzódik a Pince-, a Kecske- és a Devence-barlang. Ez utóbbi a nevét állítólag Rákóczi egyik vezéréről kapta, aki itt verte fel tanyáját. Tágas előcsarnoka van, megtekintéséhez elemlámpa szükséges.

A barlang felett elérjük a túra legmagasabb pontját, a Belvedere sziklaszirtjét, ami egyes leírásokban Két-Püspök sziklák néven szerepel. Itt érdemes pihenőt tartani, megcsodálni a szoros szemközti oldalán feltűnő sziklaalakzatokat.  Láthatjuk, hogy a patak, amint átjut a szoroson, szélesebb völgyben kanyarog, a körülötte elterülő dombokat dús erdők borítják. Tényleg olyan érzésünk támad, mintha Erdély kapujában állnánk.

A gerincen találkozunk a piros háromszög jelzéssel, ezután ezt követjük. Innen már lefelé vezet az út. Csertölggyel, szilfákkal, vackorfákkal tarkított, árnyas bükkerdőben haladva érjük el újabb kilátópontunkat, a Keleti-kilátót.

Keleti-kilátó

Ha beteltünk a látvánnyal, érdemes a növényzetet is szemügyre venni. 736 virágos növényfajta terem errefelé, ráadásul ugyanannak a területnek tavasztól őszig változik a növényzete. A virágok között sok a ritka, illetve védett faj, mint például a prémes tárnics vagy a kockás liliom, ami 2016-ban elnyerte az Év vadvirága címet.

Aki áprilisban jön ide túrázni, és a szoros baloldali körtúráját választja, hatalmas medvehagyma szőnyeggel fog találkozni. Fölösleges azon aggódni, hogy nem fogjuk észrevenni: semmihez nem hasonlítható, erős fokhagymaszag csapja meg az orrunkat, még mielőtt az erdőnek ehhez a szakaszához érnénk.

Fokhagyma-illatú ösvény

 A Románia egyik legvonzóbb karsztterületének számító Révi-szoros erdélyi és magyarországi turisták ideális találkozóhelye lehet. Autóval Kolozsvárról két óra, Budapesttől kb. négy óra az út. Közös történelmi gyökereink megismerése mellett a hely páratan szépségével nyugtat, pihentet, ugyanakkor izgalmas felfedeznivalókat kínál, ha a kikapcsolódás aktívabb formáját, a barlangászást, a túrázást vagy netalán a vadvízi kalandozást választjuk.

---

[1] A címet Ajtay Ferenctől vettem kölcsön, akinek ilyen címen jelent meg cikke az Élet és Tudományban (1990/5). Az „Erdély kapuja” annyira találó elnevezés, hogy márkanévként is lehetne használni...

[2] Lásd: http://www.whitewater.ro/hu/rafting/ture-rafting-usor/crisul-repede.html Megtekintés dátuma: 2016. december 19.

[3] Lásd: http://www.welcometoromania.ro/Padurea_Craiului/Padurea_Craiului_Pestera_Vadu_Crisului_m.htm Megtekintés dátuma: 2016. december 19.

[4] Lásd: http://www.erdelyigyopar.ro/1905-1-2/2940-cseppkobarlangok-rev-kornyeken.html Megtekintés dátuma: 2016 december 17.

[5] Lásd Ajtay Ferenc: A barlangok gyógyhatásáról. Erdélyi Gyopár, 1994/1 és Erdély természeti csodái című könyvének A Révi Zichy-cseppkőbarlang fejezetét.

DÉL-ERDÉLYI TALÁLKOZÁSOK: a Retyezát, korokon átívelő - 2. rész

Peleaga-völgy

MÁSODIK NAP

Útvonal: Peleaga-rét – Peleaga-völgy – Cotroane (Kemence) – Peleaga-nyereg – Peleaga-csúcs – Izvorul Berbecilor (Berbécsek forrása) – Bucura-tó – Peleaga-rét

Jelzés: kék pont a Peleaga-nyeregig, sárga kereszt a Peleaga-csúcsig, piros sáv a Peleaga-csúcstól a Custura Bucurei-csúcs előtti nyeregig, balra fordulva rátértünk egy kőrakásokkal és ösvénnyel jelzett ún. pásztorösvényre, ami belefutott a sárga kereszt által jelzett Izvorul Berbecilor völgybe, a Bucura-tótól piros kereszt és kék sáv a Peleaga-rétig.

Menetidő: a Peleaga-nyeregig 2,5 óra, majd a csúcsig bő fél-háromnegyed óra, a csúcstól vissza a sátorhelyig 4 óra, beleszámítva a pihenőket is (a Bucura-tónál majdnem egy fél órát időztünk). Összesen tehát kb. 7 óra.

Éjszakára nagyon lehűlt az idő. Előző nap reggel pizsamában és egy kis melegítőfelsővel indultam le a patakhoz mosakodni, másnap azonban reszkettem, amikor előbújtam a sátorból, ezért alaposan fel kellett öltöznöm.

A többszöri felébredések, ijedelmek (- Ez medve!, - Á, dehogy, csak a szomszédaink matraca szól így, dőlj vissza, és aludj!) hatására morcosan gyalogoltam át a harmattól úszó tisztáson, majd a kövek között az egyensúlyomat el-elveszítve botorkáltam le a vízhez.

Szerencsére a gyerekek derűsebbek, beszédesebbek voltak. Marci fiam már alig várta, hogy ismét végigrohanjon a patakon átívelő lengőhídon.

A felsőtestemre, arcomra locsolt, hideg patakvíztől felfrissültem. Nem fáztam többé, lendületesen indultam vissza a sátorhelyünkhöz, ahol várt már a gázégőn kifőzött, termoszban forrón tartott kávé.

Kicsit féltem ettől a naptól. Egyrészt azért, mert a hegység legmagasabb csúcsára szerettünk volna feljutni, másrészt túravezetőnk, Gábor, egy szokatlanabbnak mondható útvonalat választott: azt javasolta, hogy a csúcsot a Peleaga-völgy felől közelítsük meg, ami hosszabb, mint a többi lehetséges útvonal. Vajon bírjuk-e majd, nem lesz-e túl megterhelő az ikreknek, lesz-e elég vizünk? – ilyen kérdések zakatoltak a fejemben.

Kotyi barátunk (De jó, hogy így szólíthatom! Iskolatársak voltunk, de abban az időben nem sok közünk volt egymáshoz.) előző nap magnéziumos vízzel kínált, és úgy tűnt, hogy Marcinak kifejezetten erőt adott. Kértem hát tőle két pezsgőtablettát, és dupla adag szőlőcukorral is felszerelkeztem.

Elindultunk. Ragyogóan sütött a nap, úgyhogy hamarosan nekivetkőztünk. Rövid gyaloglás után kiértünk az erdőből.

Reggeli csoda (Fotó: Katona Csilla)

A jelzés a Peleaga-patak baloldalán (azaz tőlünk jobbra) vezetett. A talaj felszínét fű borította, néhol törpefenyők tarkították, köveket, nagyobb szikladarabokat elszórtan láttunk csak.

Gyönyörűséges volt a táj, talán a legszebb, amit valaha láttam. A hatalmas hegyhátak, csúcsok között elterülő, széles völgyben messzire lehetett látni. Hirtelen a tágasság mámorító érzése tört rám.

Hazajövet elolvastam  Tavaszy Sándornak a Retyezátról szóló, 1930-as évekből származó úti beszámolóját. A völgyet balról szegélyező Păpușa-gerincről írja: „Ennél szebb kilátópontot talán sehol a világon nem lehet találni. Akik állottak itt és látták valaha ezt a sok szépséget, azok erősítsék meg, akik nem látták, azok bocsássák meg nekem ezt a transzilván elragadtatást.” A Păpușa-gerincről belátni a Peleaga-völgybe. Igen, van ez az elragadtatás...

A völgy végét románul Cotroane-nak hívják, ami kemencét, földbe vájt tűzhelyet jelent. Itt főzi ki a hegy évről-évre a maga csodáit? :)

- Mormota! - kiáltott fel lelkesen Szabolcs, mire a rokonszenves állat iszkolva menekült a sziklamélyedések rejtekébe. Szerencsére mindenki látta, a gyerekek is.

A testvérem barátja, egy megszállott Retyezát-túrázó mondta, hogy a mormoták éles, sivító füttyjeleket hallatnak. Tavaszy Sándornál a zergékről olvastam, hogy vészhelyzetben füttyjelekkel kommunikálnak. Tény, hogy mi is hallottunk füttyhöz hasonló, éles hangokat, és hiába kerestük, hogy vajon milyen madártól származnak...

A „Kemencében”, a Retyezát két legmagasabb óriása – a Păpușa és a Peleaga - között, a völgytalp végében, kőből épített esztena áll. Ottjártunkkor üres volt. - Milyen élete lehete annak, aki, ha néhány hónapra is, de ideköti az életét? – morfondíroztam magamban.

Peleaga-patak

Cotroane (kemence) - pásztorszállás

 A patakon átkelve meredek kaptatóval kellett megbirkóznunk. A 200 méteres szintkülönbség leküzdésével járó gyors kifáradást, a tarkónkra tűző nap forróságát elviselhetővé tette, hogy néha hátrapillantottunk, és gyönyörködtünk az immár szinte teljes hosszában látható Peleaga-völgyben.

A felső katlan peremén újabb csoda várt. Ott tündökölt előttünk a Peleaga-tó: a kék, a zöld, a fekete, a szürke és ki tudja még hány szín árnyalatában, szelíden, békésen, sokat sejtetőn.

Innen már enyhébben emelkedik a terep, tíz perc alatt kint voltunk a nyeregben, ahonnan Észak felé elénk tárult a Rossz-völgy katlana (Căldarea Valea Rea). Körös-körül sziklarengeteg vett körül, a Păpușa-csúcs valóságos kőpuszta, úgyhogy néha elfogott valamiféle rettenet. Mintha sivatagban jártunk volna.  A sivatagról egyébként lehet jókat is mondani. A Bibliában a megpróbáltatás, a megtisztulás, az imádság helye. A Retyezát is ilyen egy kicsit. (A név a román elnevezés magyarított változata, románul „Retezat”, ami lemetszettet jelent. Úgy tűnik, még a hegynek is szenvednie kellett, amíg elnyerte végső formáját... :)) A kövek között felbukkanó tengerszemek azonban szelídítik a tájat, megpihen rajtuk a tekintet, megannyi jelei áldásnak, kegyelemnek.

Peleaga-tó

Rossz-völgy

A sátrazóhely egyik tábláján az áll, hogy a Pelega-réttől 3-3,5 óra az út a Peleaga-nyeregig. Székely Árpád túrakönyve[1] szerint – amit egy kedves, kovásznai fiatalember adott kölcsön, aki szintén ott sátorozott a réten - elég hozzá 2,5 óra. Nekünk is elég volt, bár lehettünk volna egy kicsit lazábbak, hiszen a nyeregből egy újabb meredek szakaszon kellett felmásznunk a csúcsig. Nekem ez a rész volt a legnehezebb. Sehol nem fenyegetett a lezuhanás veszélye, mégis az alattunk egyre növekvő mélység szédítő volt. A feltámadó szél jókora felhőtömegeket hajtott a gerinc felé, másodpercekre a Peleaga is ködbe burkolózott, de szerencsére, illetve Marci nagy megkönnyebbülésére újra és újra kitisztult a levegő, sütni kezdett a nap.

Ugyancsak Székely Árpád könyvében olvastam arról, hogy vannak úgynevezett hegy-völgyi szelek, azaz olyan légmozgások, amelyek a nappali felmelegedés következtében a hegylábtól a gerinc felé irányulnak. Annak, aki nem szereti a hirtelen leereszkedő ködöt és zavartalan kilátást szeretne a csúcson, talán érdemes korábban indulnia. Marci kicsit elbizonytalanodott látva a gerincre tóluló felhőket, de egy banán és egy kolbászos szendvics után már ismét derűlátó és energikus volt. Az az igazság, hogy én is nagyon megéheztem, így aztán a Peleaga-csúcson, a fotózkodó túrázók közelében szépen, komótosan elfogyasztottuk az elemózsiánkat, pedig eredetileg tóparti ebédet terveztünk a Bucura-tónál...

Csalóka közelség (a csúcs alatti kaptató)

Peleaga-csúcs

A csúcsról éles gerincélen jöttünk lefelé. Veszélyes, kitett szakaszok itt sem voltak, bár az egyik helyen erősen koncentráltam, hogy jó helyre tegyem a lábam, és izgultam a gyerekek miatt is, de végül nem volt gond. Középiskolás koromban jártam már ezen az úton a szüleimmel, és úgy emlékeztem vissza, hogy számunkra kellemes sétát jelentett. Hiába, na, változunk...

A Custura Bucurei-csúcs és a Peleaga-csúcs közötti nyeregben megpihentünk egy kicsit, majd balra beereszkedtünk a Bucura-tóhoz vezető völgybe. A völgy felső szakaszán nem volt jelzés, de a kőrakások, illetve a tiszta idő megkönnyítette a tájékozódást – lehetetlen lett volna eltévednünk.

A hatalmas kőtömbökön való ereszkedés Marci fiamat (aki imád túrázni, viszont elég vézna testalkatú) jobban próbára tette, mint a sima terepen való lefelé vagy felfelé gyaloglás, kicsit le is lassult, de elég hamar kikeveredtünk a sziklák közül, és az Izvorul Berbecilor-patakban (Berbécsek forrása) újratöltöttük kulacsainkat, ittunk, mosakodtunk, és felszabadultan énekeltünk, beszélgettünk, mert tudtuk, hogy a nehezén túl vagyunk. Nemsokára csatlakoztunk a sárga kereszt jelzésű úthoz, ahonnan rövid ereszkedő után elértük a Bucura-tavat.

Az előző naphoz képest megszaporodtak a sátrak, rengetegen napoztak, ettek-ittak – nagy, nyári piknik-hangulat uralkodott. Fürdeni nem szabad a tóban, de csupasz lábunkat a vízbe lógatni nem számít véteknek – kipróbáltam, ajánlom mindenkinek!

Gerincen: szélben, felhőben. (Fotó: Katona Csilla)

Berbécsek forrása

 A Peleaga-réten még javában sütött a nap, amikor visszaértünk a sátrainkhoz. Bőven volt időnk az esti lehűlés előtt megfürdeni a patakban és elkészíteni a vacsorát: a porlevest és a konzerv virslit...

A mosogatást a hegyimentők háza melletti csorgónál oldottuk meg. Innen szállítottuk az ivóvizet és a főzéshez szükséges vizet is. Egy gumicsőből folydogált vékony sugárban a víz, a csövet valahonnan a Bucura-pataktól vezették ide. Nem értettem, hogy egy olyan helyen, amit két bővizű patak vesz közre, miért nem lehet megoldani a rendes vízellátást... Ezen kívül az is kellemetlen volt, hogy a népes sátorozóhelyen nem voltak illemhelyek, így a tisztás körül nagyon piszkos volt az erdő... Ahol ilyen sok a turista, tenni kell valamit azért, hogy megőrizzük a hely tisztaságát... Érdemes lenne pénzt áldozni erre, és azt gondolom, hogy a turisták is hajlandóak lennének fizetni, hiszen a Peleaga-réten mindenkinek a legújabb divat diktálta, kitűnő felszerelése volt - ilyen szempontból sokat fejlődött a hazai természetjárás.

Este tábortüzet raktunk, az ikrek kivételesen kint maradhattak késő estig (mindketten ügyesek voltak, jól bírták a gyaloglást, Judit szinte kikövetelte magának, hogy maradhasson még velünk), hiszen másnap már csomagolni akartunk.

Megtartottuk túravezetőnk, Gábor, szülinapját, egyik társunk még tortát is hozott, amit hűtőládában őrizgetett az autójában. Dóci (a férjem) hozta a gitárját, énekeltünk – többnyire régi énekeket. Megpróbálkoztunk a Csík zenekar dalaival is, de azokba, sajnos, belesültünk. Eldöntöttem, hogy a kövekező túránkra új énekekkel is készülünk. Ideje már újítani... Kérdés, hogy fogunk-e tudni együtt énekelni... Panzióban erre sokkal kevesebb az esély...

Alpesi túrán, sátorral, azt hiszem, több mint húsz éve nem voltam. Megváltoztam. Rosszabbul alszom, többet aggódom, finnyásabban étkezem, erősebb a tériszonyom. Másrészt jobban odafigyelek arra, ahol járok, térképeket böngészek, útleírásokat olvasok, mondhatjuk úgy is, tudatosabb lettem.

A tiszta, csillagos égbolt azonban régebb is, most is lenyűgözött. 

Minden éjjel fénylett, ragyogott a rét.

HARMADIK NAP

Útvonal: Peleaga-rét – Buta-nyereg – a Kusztura-csúcs felé vezető gerinc

Jelzés: kék sáv, majd piros sáv a Kusztura-csúcs felé vezető gerincen

Menetidő: 3 óra

Harmadik nap reggel a családunk le akart jönni a hegyről, mert egy kis marosvásárhelyi kitérővel vasárnap estére haza akartunk érni Kolozsvárra. Látva azonban, hogy az időjárás velünk tart, nem tudtunk ellenállni Gáborék javaslatának, hogy délelőtt kukkantsunk be a Kis-Retyezát birodalmába. A Kis-Retyezát a Retyezát-hegység déli főgerince, alacsonyabb, és talán ezért szelídebb, mint északi párja.

2000 méter fölötti magasságok helyett éppenhogy csak 2000 méterig akartunk merészkedni, ezt a napot amolyan levezető körnek szántuk. Szükségünk volt rá, azt hiszem.  Az előző napokon eléggé kifárasztottuk magunkat, éjszaka hideg volt, és noha nem fáztunk, nem tudtunk igazán ellazulni, sokunknak leégett a nyaka, arca. Arra gondoltunk, hogy felmegyünk az 1977 méter magas Buta-csúcsra.

Kis-Retyezát - a szelíd

A Peleaga-rétről erdőn keresztül vezetett fel a nyeregbe az út. Meredek volt, de nem megerőltető. Alig egy félóra után, a hátunk mögött felvillant az északi főgerinc, és látványa a túra további szakaszában végig velünk maradt.

A nyeregben üdvözöltük a békés Păpușa-tavakat, majd a jelzőtábláknál kis pihenőt tartottunk.

A Buta-csúcsot beborította a törpefenyves, ezért úgy döntöttünk, hogy oda nem érdemes felmászni. Egy pillanatra kísértésbe estünk, hogy menjünk le a Buta-menedékházig sörözni, de a visszafelé kapaszkodás gondolata végül visszatartott a kalandtól. Tetszett, hogy Herkulesfürdő felé is megadtak egy útvonalat, aminek a megtétele 45 órába került volna. De jó lenne egyszer végigmenni rajta, bár azt hiszem, ehhez már túl kényelmesek vagyunk! Herkulesfürdő amúgy szomorú látványt nyújt, pedig egykor egyike volt a Római Birodalom 12 luxusfürdőjének, ahová csak a magas katonai rangot viselő hadvezérek járhattak...

Talán erre vitt az útja annak a fiatalembernek, akinek a könyvét éppen most olvasom.  Patrick Leigh Fermor, az angol útleírások klasszikusa 19 évesen, 1934-ben elhatározta, hogy gyalog teszi meg az utat Hollandiának a Hook of Holland nevű településétől egészen Konstantinápolyig. Naplót vezetett, majd jegyzetei alapján két könyvet is írt. Az egyik a Magyarországon és Erdélyen át a Vaskapuig tartó útjáról szól, Erdők s vizek közt címmel jelent meg magyarul[2]. A Retyezát nyugati völgyeit, szurdokait kerülgetve gyalog jutott el Herkulesfürdőre. Így ír erről a vidékről:

„Az ilyen erdős hegyoldalakon valamiféle megszállottság kapja el az embert; vakon hajtja fölfelé a betolakodót, tíz évet levesz a korából (az enyémből így kilenc maradt), és elszabadít benne egy sereg éretlen és atavisztikus sóvárgást, gondolatai a sherwoodi erdő felé szállnak, Robin Hood históriája jut eszébe...”

Sóvárgás ide vagy oda, amikor kiértünk a gerincre, letáboroztunk. Akárcsak első nap a Kapu-tónál, ráérősen falatoztunk, bámultuk a békésen bodorodó felhőket, a hegyre türelmesen kapaszkodó juhnyájat, miközben Marci és Judit bújócskát játszottak a törpefenyvesben.

Kukucs

Csábított a Kusztura-csúcs, mégis éreztük, hogy elég volt. Visszaereszkedtünk a Peleaga-rétig, összecsomagoltunk, majd hazaindultunk. A Lăpușnicu-patak völgyén lefelé haladva elbóbiskoltam, pedig még autóból is nagyon változatos és izgalmas a táj.

A barátainktól a Băcia nevű település Casablanca nevű vendéglőjénél (szó volt róla a Strázsa-hegy kapcsán is) váltunk el. Ekkorra már alig vonszoltam magam, még az orrom vére is eleredt. Kicsit kikészített a Retyezát...

Hunyad megyében barangolva  időről-időre nemcsak a fáradtság, hanem a csüggedés is hatalmába keríthet, hiszen az egykor magyar földesurak, grófok birtokait felölelő vidéken (ahová még Rudolf trónörökös is ellátogatott, és a retyezáti vadászatát egy máig épen megmaradt emléktábla őrzi)  alig hallani magyar szót, egy-két kivételtől eltekintve a kastélyok, kúriák romokban hevernek. Hol vannak már a Telekiek, Nopcsák, Lázárok, hogy csak az ismertebb neveket soroljam? Valahol azt olvastam, hogy valamelyik nemesi család (a Lázár talán?) sok földet visszakapott a Retyezát hegységben. Igaz volna? Nem tudom. A 37. zsoltár szerint „a szelídek öröklik a földet”. Én bízom ebben. Jó esetben a turista is szelíd: nem uralkodni akar, csak szemlélődni, gyönyörködni.

A Păpușa-tavak és az északi főgerinc délről

Lengő

---

[1] Székely Árpád: Retyezát – a Kárpátok metszete. Retyezáti túrázók nagykönyve. Székelyudvarhely, 2013.

[2] Patrick Leigh Fermor: Erdők s vizek közt. Esztergomtól Brassóig gyalogszerrel 1934-ben. Budapest, Európa, 2000.

DÉL-ERDÉLYI TALÁLKOZÁSOK: a Retyezát, korokon átívelő - 1. rész

RETYEZÁT: A Bukura-katlan :-)

A VÉN RETYEZÁTRÓL, „a hegyek nagyapjáról” (Petőfi: Vajdahunyadon) mindenki hallott már, ott strázsálja egyszerre a román Ókirályságot és Erdélyt, ormáról szép időben látni egyszerre a Dunát és a Vigyázót (Vlădeasa) a messzi Kalotaszegen, sőt tiszta szeptemberi vagy februári napokon a déli látóhatáron néha megmutatkozik Bulgária gerince, a Stara Planina is. A mostani már a sokadik út volt, igaz legutóbbi óta is eltelt öt év.

Robusztus (itt délről)....

ROBUSZTUS, több helyen 2400-2500 métert is elérő zord masszívum a Retyezát, ahol a természetvédelemnek hála az erdő ép, a havasi legelők zöldek, a vizek kristálytiszták és nagy számban megtalálható a zerge és a mormota is. A negyedkori eljegesedés nyomai mindenhol tetten érhetőek: több mint 60 állandó tengerszem, csodálatos cirkuszvölgyek, zöld boróka és kígyófenyő borította ún. "vásott sziklák” (jégárak által gömbölydedre csiszolt sziklák, franciául „roche moutonnee” – „birkahát”-nak nevezném leginkább, több más nyelvhez hasonlóan) tanúskodnak a keményebb időkről, melyek emberi és történelmi léptékkel maradandót alkottak, a földtörténet egyetlen másodperce alatt.

.....és élénk zöld

  

RÉSZTVEVŐK

Nagyszerű, baráti csapattal mentünk, kicsit mintha jómagam lettem volna a középpontja, tán nem csak a megható külsőségek közt itt megünnepelt születésnap miatt. Hozzám mind-mind nagyon közel álló, életemet nem egyszer meghatározó emberek közt voltam (arról nem beszélve, hogy ilyen magasságban pontosan 20 éve sátoroztam utoljára), akik így, együtt, ebben a felállásban még tán soha nem túráztak. Emberileg is szép hétvége volt, köszönet érte Daray Attila, Daray Erzsébet, Daray Márton és Judit (az ikrek, 11 évesek), Abrán József (Kotyi), Katona Csilla, Siket Csaba, Sebő Szabolcs, Sebő Zalán (13 és fél éves), és fiam, Kerekes Zalán (14).

Gura Apei - "a víz szája"

ÚTON

A szokásos útvonalon az ember észak felől közelíti meg a Retyezátot, egyszerűbb, rövidebb és közelebb vannak a hegység fő attrakcióit célzó túrák kiindulópontjaként szolgáló hegyi házak, a Pietrele és a Gențiana (Encián) felé. Mi ezúttal a déli útvonalat választottuk, ahol 40 km-nyi kerülővel gyakorlatilag a hegység szívébe jutottunk. A Gura Apei („a víz szája”) víztározóig (a Karánsebes-Hátszeg főútvonaltól szűk 30 km) aránylag jó aszfalt, majd betonút van. A tó sarkánál, a Nemzeti Park kapujánál kellett kifizetni a belépőket és a parkolási díjat, majd 13 km kövezett, kátyús de gyönyörű szép erdei út következett, ezen érkeztünk meg táborhelyünkre, ahol már vagy 40 sátor állt. Már szürkült, de még volt idő felállítani ideiglenes lakhelyeinket és civilizáltan megvacsorázni, beleértve az üdvözlőitalt is. Mielőtt azonban a brigád tagjai túlzott üdvözlésre és sztorizgatásra adták volna a fejüket, a helyi vadaktól való félelmünkben visszavittük az élelmet a kocsikba (erről hamar leszoktunk, mondták, hogy kicsi az esélye hogy bármi garázdálkodjon) majd elnyomott az álom. Ragyogó, tiszta, csípős hideg éjszaka volt az első. És a többi is.

A Lepusnik.-völgy és lakói

Szép és zord egyszerre. Mint az Élet ;-)

A TÁBOR

Az 1600 méteren levő, tágas Poiana Pelegii (Pelága-rét) a központi Retyezát vizeit összegyűjtő Bucura (Bukura) és Peleaga (Pelága) patakok összefolyásánál alakult ki, szinte lapos, fás liget pár tíz méterrel a patakmeder fölött. Innen már a folyóvá duzzadt Lăpușnicu Mare (Nagy Lepusnik) viszi lefelé a vizeket már jó ideje. Szeszélyes vízjárású folyó, dühében gyakran mozgat meg akár kisebb hegyoldalakat is – ez jól látszik az ide vezető út állapotán és a nagyvízi mederben összehordott méretes sziklákon. Ebben a völgyben (amelyen előző este feljöttünk) volt a negyedkorban a hegység leghosszabb gleccsere, bő 10 km. Marad utána egy lenyűgöző és tágas U-metszetú völgy, méyen bevágódva a Slăvei-hegy (Szlavej) tömbje és délen a Kis-Retyezát (Retezatul Mic) mészkő vonulata közé. Legutóbb 27 éve jártam itt, de az szembetűnő volt, hogy a kígyófenyő egyre nagyobb területeket hódít meg (vissza), a Retyezát Nemzeti Park szigorúan védett státuszából fakadóan. A legeltetés nagyrészt visszaszorult, a rongálókat szigorúan és következetesen büntetik, aminek eredményeképpen a szomszédos Plaiu Mic vonulat és szemben a roppant Piciorul Pelegii (Pelága-láb) is közel 2200 m magasságig gyönyörű élénkzöld köntöst hord.

Tábor. Sztorik, régről

ELSŐ NAP

Útvonal: Pelága-rét – Bukura-tó – Bukura-nyereg - Bukura I csúcs – Bukura-kapu – Tău Porții (Kapu-tó) – Tău Agățat (Függő-tó) – Bukura-tó – Pelága-rét.

Menetidő: összesen 6-7 óra, szünetek nélkül.

Reggeli tanács: nem nehéz kitalálni, ki a helybéli..... ;-)

GLECCSEREK NYOMÁBAN

Kiadós reggeli után már javában szárította a sátrakat a nap, amikor 10 óra tájban indultunk, miután a helyi hegyimentővel is meghánytuk-vetettük az aznapi túratervet. Szűk órányi emelkedő után, kb 1800 m magasan elértük az erdőhatárt. A szikrázó augusztusi napsütésben kristálytiszta volt a levegő, szép kígyófenyő-ligetben tartottuk első pihenőnket, mielőtt a Lia-tó majd a Bucura (Bukura) gleccserküszöbének nekiveselkednénk. Huszonegyedik század lévén (ugye....), előkerült „tableten egy aplikáció” (magyarul…), amellyel hajszálpontosan meg lehetett határozni hol vagyunk, merre tartunk, rajta van a Kárpátok összes túratérképe. 1846 m magasan vagyunk! – hangzott fel, fránya technika, centiket nem mér…

Hejj, annak idején mekkora menőnek számított az, aki zsigerből megmondta (pár tíz méteres hibahatárral) a tengerszint feletti magasságot, vagy kopottas papírtérkép alapján a megtett út hosszát! Változik a világ...

A fényképek mellett szelfik is készülnek, (merengő) utazóból (kommunikáló) turista is lesz. És akkor felvettük újra a hátizsákokat, hogy jópár órára elmerüljünk ezen gigászi amfiteátrum, a Bukura-katlan (Căldarea Bucurei) hatalmas formái között.

A Brigád pihen: Bukura-tó

BUKURA-TÓ, AZ ORIGÓ

Alig negyedóra elteltével megpillantottuk balra lent a Lia-tavat, odébb velünk egyvonalban egy vízesés mögött peddig az Anna-tavat. További száz méternyi mászás után elértük minden Retyezát-túrázó kihagyhatatlan célját, a romániai Kárpátok legnagyobb, 9 hektáros tengerszemét, amely hatalmas téglalap alakjával uralja a hasonnevű cirkuszvölgyet: ott álltunk a Bukura-tó partján, a szépség központjában, 2060 m magasan. A tó vizében kétoldalt a Bukura és a Pelága, dél felé pedig az éles Judele-Slăvei (Zsudele-Szlavej, „jude” jelentése bíró, bíra) gerinc tükröződött. Szemben pedig utunk következő fontos állomása, a szabályos félkörív alakú, széles Bukura-nyereg (Curmătura Bucurei). A tó nyugati oldalán egy nagy kövön kiegészítettük reggelinket. A tó végénél a sátrak népe (a hegység alpesi zónájában csak itt engedélyezett a sátorozás, meg odább, a kissé félreeső Zănoaga (Zenóga)-tónál, amely a maga 30 méterével a legmélyebb a környéken) élte a szokásos nyüzsgő életét. Szemben, a hegyimentő szolgálat (Salvamont) védkunyhójánál a személyzet figyelte a közeli hegyoldalakat. Ez a védkunyhó, akárcsak a Pelága-réten álló, télen turistaszállásként is igénybe vehető, személyzet csak április-október időszakban, a csúcsszezonban teljesít szolgálatot. Szükség esetén rászorulóknak tudnak szállást biztosítani. Falatozás közben éreztem először, hogy a fizikai állóképességem nem a régi, és a sátorban alvásnak is másak lettek a feltételei és következményei, mint diákkoromban. (Másnap aztán meg is lett a böjtje ennek, hisz a társaság, a közösen összeállított útvonalat követve ugyan, de nélkülem teljesítette a túrát. Örömteli volt, hogy Zalán fiam velük tartott, magam pedig a tábor körül tettem-vettem egész nap…).

Ekkora....

Bukura: sátrak népe

Bukura-tó: ez egy klasszikus kép, hátul a Szlavej-sarka (Pintenul Slaveiului)

A VÍZVÁLASZTÓ

Alig fél óra múlva összeszűkült a tér lábaink alatt, Siketúr siklóernyőzésről és kajakozásról szóló elbeszéléseinek is átmenetileg vége lett (hihetetlen és megsüvegelendő Csaba barátom energiája, nyitottsága és érdeklődése, nagyon ritka az ilyen ember): kényelmes és nem túl megerőltető emelkedő után felértünk a Bukura 2206 m magas nyergébe. Itt hirtelen kibontakozott az északi horizont is: a Hátszegi-medence. Alattunk hevert a sokszor igénybe vett északi útvonal, a Pietrele völgye. A cirkuszvölgy szélén, a gleccserküszöbön apró homokszem volt a pásztorok menedékeként szolgáló ferde szikla a Bordu Tomii (Toma „asztala”), még lejjebb a kigyőfenyő-rengetegben megcsillant a nap az Alexandru Brăduț Șerban itt fiatalon elhunyt hegymászó emlékére emelt kereszten, nem sokkal az Encián-ház fölött. Mellettünk pedig karnyújtásnyira a Bukura II sötét északi fala, mögötte a Retyezát-csúcs (a hegység névadója, szerzőtársam picit odébb elmagyarázza a név eredetét, érdekes és bájos ;-)), kelet felé pedig a Valea Rea (Rossz-völgy) apró ezüst-tavaival, a Pelága és hátul a Vârful Mare (Nagy-csúcs). Érdekesség, hogy a Rossz-völgyből az Encián-házhoz vezető, sárga háromszöggel jelzett túraútvonalat visszaadták a természetnek, és az teszi is a dolgát. Öt éve bizony őserdőn keresztül, hosszasan keresgélve sikerült csak rátalálnunk a völgybe vezető helyes útra). Odalent a homályban a hátszegi sörgyár valamint a Râu Mare vízlépcső-rendszere uralta a látványt, de tudtuk, hogy ott vannak a (magyar) történelem elemekkel és korokkal dacoló „tanúhegyei” is: Vajdahunyad (Hunedoara), Déva (Déva), Malomvíz (Râu de Mori) mellett a már romos Kolcvár (Cetatea Colțesti), a Kendeffy-ek kastélya és a csodálatos románkori templom Őraljaboldogfalván (Sântămăria Orlea), odébb Demsus (Densuș) és Zeykfalva (Strei), kicsit északabbra pedig Erdélyi-Érchegység (Munții Metaliferi) előterében az ezüstösen csillogó Maros, amely a piski Kenyérhegy (Simeria, Măgura Uroi) előtt bájos kanyarulatot vesz, hogy aztán a Dédácsi Arborétum százados fái között utat keressen magának az alföld felé…. Bizony, elsőrendű turisztikai célpont ez, hegyek nagyapjával vagy anélkül.

Széles vízválasztó, szép szabályos: a Bukura-nyereg, hátul

Egyfajta csúcs, tart egy ideje

Így együtt, már elég rég. Hátul a névadó Retyezát-csúcs

TENGERNYI TENGERSZEM, TERÍTETT ASZTAL

Mi nyugatnak fordulva egyenletesen emelkedtünk a gerinc vonalán, majd a nyeregből szűk órányi mászással, délután 2 felé elértül napunk „tetejét”, a Bukura I 2433 m magas csúcsát. Itt pár szem édesség elfogyasztása és a szokásos csúcsfotók elkészítése után megszámoltuk: összesen 14 tengerszemet láttunk, egyszerre! Lenyűgöző volt, de odalent a Tău Porții-nál (Kapu-tó, poarta jelentése kapu) már várt ránk a képzeletbeli terített asztal, ellenállhatatlan vonzerővel. Meg is indultunk hát a Bukura I omladékos déli gerincén, a tudományos rezervátum határán lefelé, a Bukura-Kapu (Poarta Bucurei) felé, amit némi fokozott testi igénybevétellel fél óra alatt el is értünk. Meredek ereszkedő után megérkeztünk a hegység legmagasabban levő tengerszeméhez, a Kapu-tóhoz. Központi és varázslatos helyszín ez, túraleírások és utikönyvek borítójának témája. Mélykék vizében annak idején de sokszor megfürödtünk, úszás közben szürcsölve a jéghideg vizet. Ilyen irányú késztetéseink így félidő táján alábbhagytak… 

Tengerszemek

Emlékezetes az 1992-es túra is, amikor abból kiindulva hogy mi geográfus hallgatók vagyunk, és másnap (engedéllyel) ellátogatunk a szomszédos tudományos rezervátumba, fittyet hányva minden szabályzóra, itt vertünk sátrat. A Bukura-tótól hamarosan közeledni is látszott egy középkorú alak fürdőruhában, mezítláb, egyetlen pokróccal a hátán, jókora pásztorbottal. Fölényes és mindenekelőtt módfelett tudományosnak hitt idióta vigyorunk menten arcunkra fagyott amikor kiderült, hogy ő Domokos, a lupényi (Lupeni) hegyimentő (a Zsil-völgye –Valea Jiului- lakosságának alig 7-8 %-a magyar)…. Másnapig adott haladékot a távozásra. Akkor éjjel busásan megkaptuk a büntetésünket, bár az nem a pénztárcánkat könnyítette, hanem a gyomrunk, de azt nagyon. Egy egész évfolyam szenvedett órákig a túrára vásárolt májpástétom-konzerv állapotától. Ez a Domokos később a szomszédos Strázsa-hegyen (Muntele Straja) üzemeltetett egy panziót, de most itt azt hallottuk, hogy Temesváron él. A híre még bizonyosan itt van, szerintünk a lelke is, sőt marad is. Beépült mélyen a tájba Domokos Öcsi, akárcsak Lala bácsi (Marinkás Lajos – Marincaș Ludovic, ha jól emlékszem, Aradról), aki az Encián-házat vitte évekig, végtelen humorral és alázattal… A tájban örökké elő emberek.

Kapu-tó (Tau Portii), kamasz, Pelága-csúcs, minden van itt ;-)

Na ez az a híres címlapfotó, mint Jancsik Péter utikönyvében (a Kapu-tó, hátul a Pelága)

TALÁLKOZÁSOK

A Kapu-tónál elköltött kiadós ebéd és szieszta után felkapaszkodtunk a szomszédos apró cirkuszvölgybe, a szinte szabályos kör alakú Tău Agățat (Függő-tó)-hoz. Beszédes neve van, hisz messziről úgy tűnik, mintha ez az apró víztükör makacsul felkapaszkodott volna pár ezer éve a roppant Zsudele-tornyok egyik erkélyére. Különleges kis tó, hatalmas sziklatömbök ölelésében. Vízházratásához nem járul hozzá semmilyen felszíni vízfolyás.

Zord: a Zsudele tornyai (2398 m)



Függő-tó (Tau Agatat): a vízháztartás, ugye....

No ezen a kapaszkodón, 9 évvel az előző, szintén Retyezát-béli és szintén véletlenszerű találkozásunk után ismerős arc közeledett. Azt az arcot Kolozsvárról hozom, tán amatőr színjátszó a „viselője”, de mindenképp Kása Feri egykori szobatársam környezetéhez tartozott. Élénk szemű, hosszú hajú és mosolygós, a házilag szőtt tarisznya hiányzott most róla. Akárcsak 2007-ben, most is egyedül bandukolt. Vándornak talán nem vándor, mert visszatér estére. Lukács Lóri, legjobbakat!

Kapu-tó, jobbra lent a lányok: Florica, Viorica, Ana, Lia

HÖLGYEK

Fenti kitérővel együtt közel két órát időztünk ebben az idilli környezetben, a Kapu-tónál. Közben Siketúr és Kotyi, akiknek a teste és tán a lelke is meghazudtolja korát, alternatív útvonalat választott. Támogattam az elgondolást, hisz jó kondival belefér 3 órába, nekik, és még messze volt az este. Nekem 20 éve fért bele - hiába, akadnak különbségek. A csapat nagyjával ellentétben, ők nem a tavak mellett való levonulást választották, hanem végigmentek a Szlavej-gerincén, a Zsudele nyergéből indulva. Technikailag nem különösen nehéz, rosszul jelzett de panorámája miatt gyönyörű szép gerincút ez, melynek végétől a jelzés visszavisz a völgyben futó főcsapáshoz, a Lia-tó alatt. No, mi a többiek, a Bukura-katlan talán legszebb szegletében ereszkedtünk lefelé, sorban magunk mögött hagyva a lánynevekről elnevezett négy csodálatos tengerszemet. Legfelül a Florica (román női név, Virág) és a Viorica (Ibolya) még zord sziklafalak között vonult lassan árnyékba, alattuk a jókora Anna-tó völgy felőli, kígyófenyőkkel borított oldala még javában napfürdőzött. Lentebb, az alig 1900 méteren levő Lia-tó (20-30 éve még itt volt az engedélyezett sátorhely, a Bukura helyett – külön történet, akárcsak annak a Zsil-völgyi néninek az élete, aki erről a négy tóról nevezte el négy lányát) pedig barátságos kis zöld liget. A Bukura-tó és a megtett út már ellenfényben ragyogott, amikor pár szép fotó elkészítése után búcsút intettünk aznapra az alpesi övezetnek.



Ott fent hátul tért "haza" Kotyi és Siketúr



Lassan lenyugvó: a Bukura-tó, alkony előtt

Irányok. Döntés kérdése.

Szellemi műhely...

Közel este 7 óra volt már, amikor fáradtan elértük a tábort. Felüdítő volt a jéghideg patakban az esti fürdés, a baráti vacsora, a tábortűz (természetvédelmi megfontolásokból otthonról is vittünk egy köteg fát, ilyen sem fordult elő korábban), a gitár, a repertoár amely gyakorlatilag ugyanaz mint harminc éve, azóta csak a csúcs-szerzemények tudnak bekerülni. Igen, és a milliónyi csillag.

Mennyei volt!

Retro, gyerekekkel

Rend és béke.

Tíz lehetett, amikor a hűvös hálózsákjainkban utolért az álom, mely – mint reggel kiderült – rövid volt és alig pihentető…. másnap pedig várt a Retyezát koronája, a Peleaga....de erről majd a MÁSODIK RÉSZBEN.

Fotók: Kerekes Zalán, Daray Erzsébet, Katona Csilla, Siket Csaba és jómagam.