DÉL-ERDÉLYI TALÁLKOZÁSOK: a Retyezát, korokon átívelő - 1. rész

RETYEZÁT: A Bukura-katlan :-)

A VÉN RETYEZÁTRÓL, „a hegyek nagyapjáról” (Petőfi: Vajdahunyadon) mindenki hallott már, ott strázsálja egyszerre a román Ókirályságot és Erdélyt, ormáról szép időben látni egyszerre a Dunát és a Vigyázót (Vlădeasa) a messzi Kalotaszegen, sőt tiszta szeptemberi vagy februári napokon a déli látóhatáron néha megmutatkozik Bulgária gerince, a Stara Planina is. A mostani már a sokadik út volt, igaz legutóbbi óta is eltelt öt év.

Robusztus (itt délről)....

ROBUSZTUS, több helyen 2400-2500 métert is elérő zord masszívum a Retyezát, ahol a természetvédelemnek hála az erdő ép, a havasi legelők zöldek, a vizek kristálytiszták és nagy számban megtalálható a zerge és a mormota is. A negyedkori eljegesedés nyomai mindenhol tetten érhetőek: több mint 60 állandó tengerszem, csodálatos cirkuszvölgyek, zöld boróka és kígyófenyő borította ún. "vásott sziklák” (jégárak által gömbölydedre csiszolt sziklák, franciául „roche moutonnee” – „birkahát”-nak nevezném leginkább, több más nyelvhez hasonlóan) tanúskodnak a keményebb időkről, melyek emberi és történelmi léptékkel maradandót alkottak, a földtörténet egyetlen másodperce alatt.

.....és élénk zöld

  

RÉSZTVEVŐK

Nagyszerű, baráti csapattal mentünk, kicsit mintha jómagam lettem volna a középpontja, tán nem csak a megható külsőségek közt itt megünnepelt születésnap miatt. Hozzám mind-mind nagyon közel álló, életemet nem egyszer meghatározó emberek közt voltam (arról nem beszélve, hogy ilyen magasságban pontosan 20 éve sátoroztam utoljára), akik így, együtt, ebben a felállásban még tán soha nem túráztak. Emberileg is szép hétvége volt, köszönet érte Daray Attila, Daray Erzsébet, Daray Márton és Judit (az ikrek, 11 évesek), Abrán József (Kotyi), Katona Csilla, Siket Csaba, Sebő Szabolcs, Sebő Zalán (13 és fél éves), és fiam, Kerekes Zalán (14).

Gura Apei - "a víz szája"

ÚTON

A szokásos útvonalon az ember észak felől közelíti meg a Retyezátot, egyszerűbb, rövidebb és közelebb vannak a hegység fő attrakcióit célzó túrák kiindulópontjaként szolgáló hegyi házak, a Pietrele és a Gențiana (Encián) felé. Mi ezúttal a déli útvonalat választottuk, ahol 40 km-nyi kerülővel gyakorlatilag a hegység szívébe jutottunk. A Gura Apei („a víz szája”) víztározóig (a Karánsebes-Hátszeg főútvonaltól szűk 30 km) aránylag jó aszfalt, majd betonút van. A tó sarkánál, a Nemzeti Park kapujánál kellett kifizetni a belépőket és a parkolási díjat, majd 13 km kövezett, kátyús de gyönyörű szép erdei út következett, ezen érkeztünk meg táborhelyünkre, ahol már vagy 40 sátor állt. Már szürkült, de még volt idő felállítani ideiglenes lakhelyeinket és civilizáltan megvacsorázni, beleértve az üdvözlőitalt is. Mielőtt azonban a brigád tagjai túlzott üdvözlésre és sztorizgatásra adták volna a fejüket, a helyi vadaktól való félelmünkben visszavittük az élelmet a kocsikba (erről hamar leszoktunk, mondták, hogy kicsi az esélye hogy bármi garázdálkodjon) majd elnyomott az álom. Ragyogó, tiszta, csípős hideg éjszaka volt az első. És a többi is.

A Lepusnik.-völgy és lakói

Szép és zord egyszerre. Mint az Élet ;-)

A TÁBOR

Az 1600 méteren levő, tágas Poiana Pelegii (Pelága-rét) a központi Retyezát vizeit összegyűjtő Bucura (Bukura) és Peleaga (Pelága) patakok összefolyásánál alakult ki, szinte lapos, fás liget pár tíz méterrel a patakmeder fölött. Innen már a folyóvá duzzadt Lăpușnicu Mare (Nagy Lepusnik) viszi lefelé a vizeket már jó ideje. Szeszélyes vízjárású folyó, dühében gyakran mozgat meg akár kisebb hegyoldalakat is – ez jól látszik az ide vezető út állapotán és a nagyvízi mederben összehordott méretes sziklákon. Ebben a völgyben (amelyen előző este feljöttünk) volt a negyedkorban a hegység leghosszabb gleccsere, bő 10 km. Marad utána egy lenyűgöző és tágas U-metszetú völgy, méyen bevágódva a Slăvei-hegy (Szlavej) tömbje és délen a Kis-Retyezát (Retezatul Mic) mészkő vonulata közé. Legutóbb 27 éve jártam itt, de az szembetűnő volt, hogy a kígyófenyő egyre nagyobb területeket hódít meg (vissza), a Retyezát Nemzeti Park szigorúan védett státuszából fakadóan. A legeltetés nagyrészt visszaszorult, a rongálókat szigorúan és következetesen büntetik, aminek eredményeképpen a szomszédos Plaiu Mic vonulat és szemben a roppant Piciorul Pelegii (Pelága-láb) is közel 2200 m magasságig gyönyörű élénkzöld köntöst hord.

Tábor. Sztorik, régről

ELSŐ NAP

Útvonal: Pelága-rét – Bukura-tó – Bukura-nyereg - Bukura I csúcs – Bukura-kapu – Tău Porții (Kapu-tó) – Tău Agățat (Függő-tó) – Bukura-tó – Pelága-rét.

Menetidő: összesen 6-7 óra, szünetek nélkül.

Reggeli tanács: nem nehéz kitalálni, ki a helybéli..... ;-)

GLECCSEREK NYOMÁBAN

Kiadós reggeli után már javában szárította a sátrakat a nap, amikor 10 óra tájban indultunk, miután a helyi hegyimentővel is meghánytuk-vetettük az aznapi túratervet. Szűk órányi emelkedő után, kb 1800 m magasan elértük az erdőhatárt. A szikrázó augusztusi napsütésben kristálytiszta volt a levegő, szép kígyófenyő-ligetben tartottuk első pihenőnket, mielőtt a Lia-tó majd a Bucura (Bukura) gleccserküszöbének nekiveselkednénk. Huszonegyedik század lévén (ugye....), előkerült „tableten egy aplikáció” (magyarul…), amellyel hajszálpontosan meg lehetett határozni hol vagyunk, merre tartunk, rajta van a Kárpátok összes túratérképe. 1846 m magasan vagyunk! – hangzott fel, fránya technika, centiket nem mér…

Hejj, annak idején mekkora menőnek számított az, aki zsigerből megmondta (pár tíz méteres hibahatárral) a tengerszint feletti magasságot, vagy kopottas papírtérkép alapján a megtett út hosszát! Változik a világ...

A fényképek mellett szelfik is készülnek, (merengő) utazóból (kommunikáló) turista is lesz. És akkor felvettük újra a hátizsákokat, hogy jópár órára elmerüljünk ezen gigászi amfiteátrum, a Bukura-katlan (Căldarea Bucurei) hatalmas formái között.

A Brigád pihen: Bukura-tó

BUKURA-TÓ, AZ ORIGÓ

Alig negyedóra elteltével megpillantottuk balra lent a Lia-tavat, odébb velünk egyvonalban egy vízesés mögött peddig az Anna-tavat. További száz méternyi mászás után elértük minden Retyezát-túrázó kihagyhatatlan célját, a romániai Kárpátok legnagyobb, 9 hektáros tengerszemét, amely hatalmas téglalap alakjával uralja a hasonnevű cirkuszvölgyet: ott álltunk a Bukura-tó partján, a szépség központjában, 2060 m magasan. A tó vizében kétoldalt a Bukura és a Pelága, dél felé pedig az éles Judele-Slăvei (Zsudele-Szlavej, „jude” jelentése bíró, bíra) gerinc tükröződött. Szemben pedig utunk következő fontos állomása, a szabályos félkörív alakú, széles Bukura-nyereg (Curmătura Bucurei). A tó nyugati oldalán egy nagy kövön kiegészítettük reggelinket. A tó végénél a sátrak népe (a hegység alpesi zónájában csak itt engedélyezett a sátorozás, meg odább, a kissé félreeső Zănoaga (Zenóga)-tónál, amely a maga 30 méterével a legmélyebb a környéken) élte a szokásos nyüzsgő életét. Szemben, a hegyimentő szolgálat (Salvamont) védkunyhójánál a személyzet figyelte a közeli hegyoldalakat. Ez a védkunyhó, akárcsak a Pelága-réten álló, télen turistaszállásként is igénybe vehető, személyzet csak április-október időszakban, a csúcsszezonban teljesít szolgálatot. Szükség esetén rászorulóknak tudnak szállást biztosítani. Falatozás közben éreztem először, hogy a fizikai állóképességem nem a régi, és a sátorban alvásnak is másak lettek a feltételei és következményei, mint diákkoromban. (Másnap aztán meg is lett a böjtje ennek, hisz a társaság, a közösen összeállított útvonalat követve ugyan, de nélkülem teljesítette a túrát. Örömteli volt, hogy Zalán fiam velük tartott, magam pedig a tábor körül tettem-vettem egész nap…).

Ekkora....

Bukura: sátrak népe

Bukura-tó: ez egy klasszikus kép, hátul a Szlavej-sarka (Pintenul Slaveiului)

A VÍZVÁLASZTÓ

Alig fél óra múlva összeszűkült a tér lábaink alatt, Siketúr siklóernyőzésről és kajakozásról szóló elbeszéléseinek is átmenetileg vége lett (hihetetlen és megsüvegelendő Csaba barátom energiája, nyitottsága és érdeklődése, nagyon ritka az ilyen ember): kényelmes és nem túl megerőltető emelkedő után felértünk a Bukura 2206 m magas nyergébe. Itt hirtelen kibontakozott az északi horizont is: a Hátszegi-medence. Alattunk hevert a sokszor igénybe vett északi útvonal, a Pietrele völgye. A cirkuszvölgy szélén, a gleccserküszöbön apró homokszem volt a pásztorok menedékeként szolgáló ferde szikla a Bordu Tomii (Toma „asztala”), még lejjebb a kigyőfenyő-rengetegben megcsillant a nap az Alexandru Brăduț Șerban itt fiatalon elhunyt hegymászó emlékére emelt kereszten, nem sokkal az Encián-ház fölött. Mellettünk pedig karnyújtásnyira a Bukura II sötét északi fala, mögötte a Retyezát-csúcs (a hegység névadója, szerzőtársam picit odébb elmagyarázza a név eredetét, érdekes és bájos ;-)), kelet felé pedig a Valea Rea (Rossz-völgy) apró ezüst-tavaival, a Pelága és hátul a Vârful Mare (Nagy-csúcs). Érdekesség, hogy a Rossz-völgyből az Encián-házhoz vezető, sárga háromszöggel jelzett túraútvonalat visszaadták a természetnek, és az teszi is a dolgát. Öt éve bizony őserdőn keresztül, hosszasan keresgélve sikerült csak rátalálnunk a völgybe vezető helyes útra). Odalent a homályban a hátszegi sörgyár valamint a Râu Mare vízlépcső-rendszere uralta a látványt, de tudtuk, hogy ott vannak a (magyar) történelem elemekkel és korokkal dacoló „tanúhegyei” is: Vajdahunyad (Hunedoara), Déva (Déva), Malomvíz (Râu de Mori) mellett a már romos Kolcvár (Cetatea Colțesti), a Kendeffy-ek kastélya és a csodálatos románkori templom Őraljaboldogfalván (Sântămăria Orlea), odébb Demsus (Densuș) és Zeykfalva (Strei), kicsit északabbra pedig Erdélyi-Érchegység (Munții Metaliferi) előterében az ezüstösen csillogó Maros, amely a piski Kenyérhegy (Simeria, Măgura Uroi) előtt bájos kanyarulatot vesz, hogy aztán a Dédácsi Arborétum százados fái között utat keressen magának az alföld felé…. Bizony, elsőrendű turisztikai célpont ez, hegyek nagyapjával vagy anélkül.

Széles vízválasztó, szép szabályos: a Bukura-nyereg, hátul

Egyfajta csúcs, tart egy ideje

Így együtt, már elég rég. Hátul a névadó Retyezát-csúcs

TENGERNYI TENGERSZEM, TERÍTETT ASZTAL

Mi nyugatnak fordulva egyenletesen emelkedtünk a gerinc vonalán, majd a nyeregből szűk órányi mászással, délután 2 felé elértül napunk „tetejét”, a Bukura I 2433 m magas csúcsát. Itt pár szem édesség elfogyasztása és a szokásos csúcsfotók elkészítése után megszámoltuk: összesen 14 tengerszemet láttunk, egyszerre! Lenyűgöző volt, de odalent a Tău Porții-nál (Kapu-tó, poarta jelentése kapu) már várt ránk a képzeletbeli terített asztal, ellenállhatatlan vonzerővel. Meg is indultunk hát a Bukura I omladékos déli gerincén, a tudományos rezervátum határán lefelé, a Bukura-Kapu (Poarta Bucurei) felé, amit némi fokozott testi igénybevétellel fél óra alatt el is értünk. Meredek ereszkedő után megérkeztünk a hegység legmagasabban levő tengerszeméhez, a Kapu-tóhoz. Központi és varázslatos helyszín ez, túraleírások és utikönyvek borítójának témája. Mélykék vizében annak idején de sokszor megfürödtünk, úszás közben szürcsölve a jéghideg vizet. Ilyen irányú késztetéseink így félidő táján alábbhagytak… 

Tengerszemek

Emlékezetes az 1992-es túra is, amikor abból kiindulva hogy mi geográfus hallgatók vagyunk, és másnap (engedéllyel) ellátogatunk a szomszédos tudományos rezervátumba, fittyet hányva minden szabályzóra, itt vertünk sátrat. A Bukura-tótól hamarosan közeledni is látszott egy középkorú alak fürdőruhában, mezítláb, egyetlen pokróccal a hátán, jókora pásztorbottal. Fölényes és mindenekelőtt módfelett tudományosnak hitt idióta vigyorunk menten arcunkra fagyott amikor kiderült, hogy ő Domokos, a lupényi (Lupeni) hegyimentő (a Zsil-völgye –Valea Jiului- lakosságának alig 7-8 %-a magyar)…. Másnapig adott haladékot a távozásra. Akkor éjjel busásan megkaptuk a büntetésünket, bár az nem a pénztárcánkat könnyítette, hanem a gyomrunk, de azt nagyon. Egy egész évfolyam szenvedett órákig a túrára vásárolt májpástétom-konzerv állapotától. Ez a Domokos később a szomszédos Strázsa-hegyen (Muntele Straja) üzemeltetett egy panziót, de most itt azt hallottuk, hogy Temesváron él. A híre még bizonyosan itt van, szerintünk a lelke is, sőt marad is. Beépült mélyen a tájba Domokos Öcsi, akárcsak Lala bácsi (Marinkás Lajos – Marincaș Ludovic, ha jól emlékszem, Aradról), aki az Encián-házat vitte évekig, végtelen humorral és alázattal… A tájban örökké elő emberek.

Kapu-tó (Tau Portii), kamasz, Pelága-csúcs, minden van itt ;-)

Na ez az a híres címlapfotó, mint Jancsik Péter utikönyvében (a Kapu-tó, hátul a Pelága)

TALÁLKOZÁSOK

A Kapu-tónál elköltött kiadós ebéd és szieszta után felkapaszkodtunk a szomszédos apró cirkuszvölgybe, a szinte szabályos kör alakú Tău Agățat (Függő-tó)-hoz. Beszédes neve van, hisz messziről úgy tűnik, mintha ez az apró víztükör makacsul felkapaszkodott volna pár ezer éve a roppant Zsudele-tornyok egyik erkélyére. Különleges kis tó, hatalmas sziklatömbök ölelésében. Vízházratásához nem járul hozzá semmilyen felszíni vízfolyás.

Zord: a Zsudele tornyai (2398 m)



Függő-tó (Tau Agatat): a vízháztartás, ugye....

No ezen a kapaszkodón, 9 évvel az előző, szintén Retyezát-béli és szintén véletlenszerű találkozásunk után ismerős arc közeledett. Azt az arcot Kolozsvárról hozom, tán amatőr színjátszó a „viselője”, de mindenképp Kása Feri egykori szobatársam környezetéhez tartozott. Élénk szemű, hosszú hajú és mosolygós, a házilag szőtt tarisznya hiányzott most róla. Akárcsak 2007-ben, most is egyedül bandukolt. Vándornak talán nem vándor, mert visszatér estére. Lukács Lóri, legjobbakat!

Kapu-tó, jobbra lent a lányok: Florica, Viorica, Ana, Lia

HÖLGYEK

Fenti kitérővel együtt közel két órát időztünk ebben az idilli környezetben, a Kapu-tónál. Közben Siketúr és Kotyi, akiknek a teste és tán a lelke is meghazudtolja korát, alternatív útvonalat választott. Támogattam az elgondolást, hisz jó kondival belefér 3 órába, nekik, és még messze volt az este. Nekem 20 éve fért bele - hiába, akadnak különbségek. A csapat nagyjával ellentétben, ők nem a tavak mellett való levonulást választották, hanem végigmentek a Szlavej-gerincén, a Zsudele nyergéből indulva. Technikailag nem különösen nehéz, rosszul jelzett de panorámája miatt gyönyörű szép gerincút ez, melynek végétől a jelzés visszavisz a völgyben futó főcsapáshoz, a Lia-tó alatt. No, mi a többiek, a Bukura-katlan talán legszebb szegletében ereszkedtünk lefelé, sorban magunk mögött hagyva a lánynevekről elnevezett négy csodálatos tengerszemet. Legfelül a Florica (román női név, Virág) és a Viorica (Ibolya) még zord sziklafalak között vonult lassan árnyékba, alattuk a jókora Anna-tó völgy felőli, kígyófenyőkkel borított oldala még javában napfürdőzött. Lentebb, az alig 1900 méteren levő Lia-tó (20-30 éve még itt volt az engedélyezett sátorhely, a Bukura helyett – külön történet, akárcsak annak a Zsil-völgyi néninek az élete, aki erről a négy tóról nevezte el négy lányát) pedig barátságos kis zöld liget. A Bukura-tó és a megtett út már ellenfényben ragyogott, amikor pár szép fotó elkészítése után búcsút intettünk aznapra az alpesi övezetnek.



Ott fent hátul tért "haza" Kotyi és Siketúr



Lassan lenyugvó: a Bukura-tó, alkony előtt

Irányok. Döntés kérdése.

Szellemi műhely...

Közel este 7 óra volt már, amikor fáradtan elértük a tábort. Felüdítő volt a jéghideg patakban az esti fürdés, a baráti vacsora, a tábortűz (természetvédelmi megfontolásokból otthonról is vittünk egy köteg fát, ilyen sem fordult elő korábban), a gitár, a repertoár amely gyakorlatilag ugyanaz mint harminc éve, azóta csak a csúcs-szerzemények tudnak bekerülni. Igen, és a milliónyi csillag.

Mennyei volt!

Retro, gyerekekkel

Rend és béke.

Tíz lehetett, amikor a hűvös hálózsákjainkban utolért az álom, mely – mint reggel kiderült – rövid volt és alig pihentető…. másnap pedig várt a Retyezát koronája, a Peleaga....de erről majd a MÁSODIK RÉSZBEN.

Fotók: Kerekes Zalán, Daray Erzsébet, Katona Csilla, Siket Csaba és jómagam.