Madarasi-Hargita, a kisajátíthatatlan. Retro sorozat 2.

Cipekedve, szabadon

Egy hétre való élelemmel, ruhával megpakolt hátizsákkal menetelünk a hatalmas hóban, egy valamennyire már kitaposott szekérúton, magunk mögött húzzuk a síléceinket, amit édesapám egy szerkezettel egymáshoz rögzített, és a szerkezethez vontatókötelet erősített. Másodikos iskolás vagyok. Édesanyám és édesapám legendákat mesélnek a Hargitáról, ahol harapni lehet a friss és illatos a levegőt, ahol rókák és őzek bukkannak fel nesztelenül az erdőben, hogy láttunkra eliramodjanak, ahol a szél titokzatos sóhajtásokat csal elő a fenyőkből, emberi sorsok tanúinak együtt érző nyögését.

Sehol egy ember vagy jármű, mondjuk a menedékházhoz élelmet szállító teherautó, aminek a hátsó terébe felkérezkedhetnénk.

Az út baloldalán kutat pillantok meg. Tetőt ácsoltak fölé, köréje padokat. Láttára kicsit megenyhülök. Mégiscsak járnak errefelé... Anyám szerint túl vagyunk már az út felén. De innen jön a meredekebb szakasz. Sötét van, mire az utolsó kanyaron is túljutunk. A fenyők alagútjának végén fény villan, kitárul egy ajtó, a menedékházé. Észrevesznek, elénk jönnek, segítenek becipelni a csomagjankat. Meleg van, és füst. A lenti, alsó teremből vidám beszélgetés zaja szűrődik felénk. Néhányan énekelnek: „fáradt lábam estére hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár”. Megérkeztünk. A szüleim betuszkolnak egy nagy hálóterembe, ahol emeletes ágyak sorakoznak. Gyengén világító lámpa fényénél lassan pizsamába bújunk, ügyelünk, hogy hálótársainkat ne költsük fel. Mély álomba merülünk.

Óvodáskoromban tanultam meg sízni. Másodikos koromban már túl voltam életem első síversenyén, amit a Bucsinon szerveztek a szüleink, az általunk kitaposott pályákon.

A Hargitán kész pályák vártak, és felvonó, amihez édesapám szerzett eszközt, amit egy mozgó sodronyra kellett ráakasztanunk. Kutyás felvonó – így hívtuk. Nekem komoly próbatétel volt megtanulni használni. Számtalanszor kiestem, kidőltem a sorból. Vagy azért mert rosszul akasztottam be a „kutyát”, vagy azért mert megrántott a sodrony, vagy felfelé menet egyszerűen kibillentem az egyensúlyomból. A szüleim kitartást, türelmet követeltek tőlünk. És hagytak kínlódni. Előbb-utóbb sikerülni fog, más is ezt teszi – mondták.

A tájat szerettem. Varázslatos volt akkor is, amikor a szikrázó napsütésben vakított a hó, a fenyők tűlevelei csillogtak a fényben, és akkor is, amikor köd gomolygott a Vargyas pálya tetején, és mi úgy éreztük, hogy minden erőnket össze kell szednünk, hogy a széllel megküzdve a menedékházig vonszoljuk magunkat. Rossz időben fülemben csengtek a felnőttek beszélgetéseiből kihallott történetek azokról a turistákról, akik a menedékház előtt pár méterre fagytak meg, mert a ködtől nem látták a házat, és kiáltásaikat elvitte a szél...

Olyan nap is volt, hogy akkora köd volt, és úgy fújt a szél, hogy a legelszántabb hegyi emberek is bent maradtak a melegben. Édesanyám, aki nem sokáig bírja egy helyben, egy ilyen alkalommal elhívott „járni egyet”. Néhány gyerekkel elkísértük, de a Pista bácsi házáig sem értünk el, mert a ködben farkasoknak néztük a farönköket, vonításukat is hallani véltük, és a süppedő hóban kifulladva rohantunk vissza a menedékházba.

Csoma Pista bácsiról már kevesen tudnak. Pedig ott áll a háza még mindig a Hargitán. Egy táblácskát megérdemelne talán. Udvarhelyiként felköltözött a hegyre, gépészként dolgozott a felvonóknál, illetve segédkezett a Madarasi menedékháznál, ami akkor az egyetlen szálláshely volt sízők számára, és amit még annak idején magyar állami pénzből építettek a második világháború kezdetén.

Rokonainkon kívül itt ismerkedtem meg először magyarországiakkal is. Egy velem egykorú kislány nekem adta a könyvét, mert látta, hogy mennyire lelkesedem érte. A könyv a Már tudok olvasni sorozatban jelent meg, a címére is emlékszem: Riki-tiki-tévi. Egy mongúzról szólt, aki kicsi termete ellenére hatalmas kobrákra vadászott.

Este van, egy nagy hálóban vagyunk, gyermekek, felnőttek együtt. A gyermekek behúzódtak az alsó ágyakra, ott nem süt szemükbe a fény. A felnőttek kártyáznak, beszélgetnek, iszogatnak. Ha fáradtak is, nem mondják, jól érzik magukat. Vágni lehet a cigarettafüstöt.  Csípi a szemem. Nem bírok elaludni, a fény is zavar. Szólok édesanyámnak, sírok, hogy fáradt vagyok. Látom rajta, hogy sajnál, de azt mondja, nincs mit tennie. Ilyen a Hargitán, ki kell bírni.

Édesanyámmal és egyik barátnőjével, aki merev bokája miatt csak sítúrázni szokott, elindulunk a nagy hóban. Nagyon szeretek sílécekkel gyalogolni. A fák között besüt a nap. Éles a levegő, szívom magamba a fenyő és a hó illatát (Van ilyen, hogy hó illat? – Szerintem van). Az út, amin járunk, állítólag levisz Kápolnásfaluig. Hallgatom a felnőtteket. Erre ritkán van alkalmam. Szüleim nem szeretik, ha ott vagyok velük, amikor beszélgetnek a barátaikkal. Miből maradok ki?

A Madarasi-Hargita zarándokhely. Menekülnek ide az emberek. Itt nem éri utol őket a rendszer, szabadnak érezhetik magukat. Téli oázis a diktatúra sivatagában.

Hazafelé Ivónál szállunk fel a buszra. Addig lesízunk a szekérúton. Gyorsan ereszkedünk. Én valahogy lemaradok. Óvatosabban és lassabban sízek, mint a testvérem. A szüleim inkább a húgommal tartják az iramot. Egyedül vagyok. Elered az orrom vére. Félek megállni, mert nem akarok még jobban lemaradni. Siklás közben lehajolok, felmarkolok egy adag havat, a nyakamra teszem, a tarkómra - így talán eláll a vérzés. Utolérem a szüleim. Ivótól már együtt megyünk tovább Udvarhelyig. Onnan tovább, egy másik busszal, Vásárhelyig.

Évekkel később a Hargitát járó emberek között hamar elterjedt a hír, hogy felépült egy kisebb menedékház, a Gyopár. Kamaszkoromban már ide jöttünk. Volt meleg víz, zuhanyozhattunk, de a vízzel takarékoskodnunk kellett, mert ha nem, Géza bácsi, a gondnok, kieresztette a hangját, és kiparancsolt az ebédlőben spanyolfallal elválasztott fürdőből.

A vendégek számára kialakított, konyhával ellátott ebédlőt nagyon szerettük. Luxusnak éreztem, hogy reggel teát készíthettünk magunknak és tojást is süthettünk a kályhán.

Esténként sokáig kártyáztunk az emeletes ágyakon. Volt külön lányszoba és fiúszoba.

Megtanultam felvonózni. A Nagy Mihályon, a Kicsi Mihályon és a Súgón kívül kitaposták még a Vargyas és a Zárug pályákat is (Időnként egy tekintélyparancsoló ember megszervezte, hogy a sízők egymás mellé álljanak és síléceikkel lenyomják a pályákat, vagy egyszerűen "free-ride-oztunk" :)) Öt pálya közül válogathattunk. Felvonó csak a Vargyason és a Zárugon volt. A többin gyalogolni kellett. A Nagy Mihályt nem szerettem. Mindig „hoppos” volt, és félelmetesen meredeknek tűnt.

Csoma Pista bácsi már nem, de Géza bácsi még él. Vele kell megegyeznie annak, aki a Gyopárban akar megszállni. Azt mondják, most is olyan a ház, a berendezés, mint húsz évvel ezelőtt...

A hegyek lassabban alakulnak, mint az emberek, kevésbé fog rajtuk az idő. De változnak ők is, mint minden ezen a világon. Emberek közelségében gyorsabban, erőteljesebben. Tolkien regényeinek egyik alaptétele, hogy az emberek jelleme, magatartása meghatározza a tájat, kihat a növények, a fák, a föld életére. Nincs ez másként a Hargitán sem.  A változás nyomai harminc év távlatából jól láthatóak. Írok erről majd részletesebben is - egy másik bejegyzésben.