Strázsa - síparadicsom Balkán módra

Úti cél: Strázsa (Vulkán hegység, Déli Kárpátok)

Társaság: a mi családunk, a testvéremék családja és egy baráti házaspár

Hogy kerültünk ide?

Néhány éve felhagytunk azzal, hogy Romániában sízzünk, mert az osztrák pályák fokozott figyelemmel, szakértelemmel történő karbantartása, a legkisebbekre vagy a gyengékre, sérültekre való odafigyelés, a sízők pihenését, feltöltődését szolgáló melegedők (hütték), a tisztaság, a rend nagyobb vonzerővel bírt, mint a Kárpátok hegyeinek vad szépsége, a táj és az emberek nyújtotta otthonosságérzet.

Diákként, fiatal, egyedülálló felnőttként más szempontjaink voltak, mint immár nagycsaládosként, ráadásul a gyerekeink között vannak fejletlenebb mozgásúak is.

Tulajdonképpen hagyománnyá vált, hogy kibéreljünk, többnyire rokonokkal, egy egész menedékházat Ausztriában, és januárban együtt töltsünk egy hetet sízéssel, nem törődve azzal sem, hogy a gyermekeknek ezért ki kell maradniuk az iskolából.

A tavalyi év családunkat érintő, két súlyos síbalesete, illetve kisebbik fiam kulcscsonttörése elvette a kedvünket, illetve el is lehetetlenítette azt, hogy hagyományos módon tervezzük meg a januárt.

A sízést azonban nem adtuk fel, és amikor a testvérem elhívott egy hosszú hétvégére Strázsára, igent mondtunk – családostól.

Műtét után, új lécekkel (nincs garancia, Trinity ide vagy oda...)

A telep

Strázsát (Straja) Lupényból (Lupeni) lehet legkönnyebben megközelíteni. 8 kilométeres, aszfaltozott út vezet a telepig. Ezt egyébként a kereszt útjának is nevezik, amit nagypénteken a zarándokok gyalog járnak végig. Úti céljuk a telepen található kolostor (Schitul Straja), ahová egy 50 méteres, fedett folyosón jutunk el, aminek a kapuja az aszfaltozott út egyik oldalán található, nem messze attól a hatalmas kereszttől, amit turisták és első világháborús hősök emlékére állítottak még 1996-ban. A kereszt (rendszerint nagyméretű), a kolostor (vagy templom) az ortodox jelenlét elmaradhatatlan kellékei – egy sítelepen is...

Cica kereszttel

A kolostor

Mi este érkeztünk a városba, és az egyik kereszteződésnél elbizonytalanodtunk, hogy merre kell mennünk. Az egyik táblán az állt, hogy Spre telegondola (A telegondola felé), a másikon pedig az, hogy Drumul crucii (A kereszt útja). A testvéremék, akik hamarabb érkeztek, telefonon segítettek, hogy válasszuk csak a kereszt útját, annak ellenére, hogy az út az elején sikátorra emlékeztet, és a módosabb portákat egyre-másra szerény, szegényes kunyhók váltogatják. A házakat elhagyva az út meredeken emelkedett a magasba, számos kanyarral. Az 1000 méteres szintkülönbség gyors megtétele Marci fiamnál fejfájást és hányingert okozott, de szerencsére hamar akklimatizálódott...

A telepen két szűk út van. Az egyiket, az ún. főutat takarították, de a az út oldaláról lecsorgó hólé hamar megfagyott, úgyhogy nem mindig lehetett olyan könnyedén közlekedni rajta, ráadásul az egyik oldalán autók parkoltak, és járda nem lévén a sízők, kirándulók is ezen gyalogoltak. A másik út szállodák, kisebb panziók között kanyarog, és a Platoul Soarelui-nak (A nap fennsíkja) nevezett sípályarendszerhez vezet.  Hihetetlenül mozgalmas, forgalmas út ez, mégsem takarítják, vastagon állt rajta a megfagyott hó.  A telep alsó felében van két nagyobb parkolóhely, de akiknek fennebb van a szálláshelye, nem hagyja itt lent az autóját, mert túl nagy utat kellene megtenni a csomagokkal, sílécekkel, és tömegközlekedés nincs. Egymást érik a sí- és szánkó kölcsönzők, bármit lehet bérelni, ami a téli sportokhoz szükséges. Kirakodóvásár is van: hűtómágnesektől, báránybőrrel bélelt kesztyűkig mindenfélét árulnak. Kicsit olyan hangulatom lett, mintha valamelyik romániai tengerparti üdülő sétányán lennék: hullámzó tömeg, autók kavalkádja, teraszos kisvendéglők, ahol hatalmas hangerővel más-más zene szól, este pedig szinte minden második panzió mellől füst gomolygott, „grătart” (flekkent) sütöttek hatalmas rácsokon. A sült tarja füstje, és, valljuk be, kívánatos illata az alsóbb pályákig is eljutott, úgyhogy az esti kivilágítás ellenére elég hamar abbahagytuk a sízést, és délután hatkor már vacsorázni indultunk.

 

A telep

Hótaxi (fizetés megegyezés szerint)

A fűtő

Szállásunkon nem a panzió tulajdonosa fogadott, hanem az épület adminisztrátora, Domnu’ Nelu. A férjem szerint minden „kabanás” (menedékház adminisztrátor), mihelyt ebbe a munkakörbe kerül, azonnal felveszi a Nelu nevet. Romániai menedékházakban csak ilyen nevű adminisztrátorokkal találkozott...

Megérkezésünkkor Domnu’ Nelu első dolga volt megmutatni, hogy hol találjuk a grătar-sütőt. Biztos volt benne, hogy rendezünk majd grill-partit és flekkent is fogunk sütni. A sógorom kissé elbizonytalanodva jegyezte meg, hogy mi inkább nyáron szoktunk grillezni...

A panzió (maradjunk ennél az elnevezésnél) többszintes volt, emeletenként több kicsi szobával, és Domnu Nelu látva, hogy a szobák elosztása lassabban alakul, közölte, hogy ő akkor nem vesz igénybe a mi szintünkön szobát, hanem átköltözik a szomszédba. Megkért, hogy mindig szóljunk neki, ha elmegyünk otthonról, mert akkor átjön, és bezárja a bejárati ajtót. Domnu Nelu szerint Strázsán előfordul hogy a turisták „eltévesztik” a szálláshelyüket, és dolgaikat máshol kezdik keresni...

A panzió belülről és kívülről is toldott-foldott volt, olcsó megoldásokkal, viszont tisztaság uralkodott mindenütt, és a tágas ebédlőben kényelmesen lehetett főzni, játszani (kártyázni, puzzle-t kirakni, társasozni), olvasni, asztaloknál beszélgetni (egy éjszakára 12 személy után 600 lejt, azaz kb. 131 eurót kellett fizetnünk).

Itt laktunk, a jobb oldali részben 

Konyha-ebédlő

Beletelt egy kis időbe, amíg világossá vált számunkra, hogy Domnu Nelu szinte egyetlen feladata fűteni a házat, és tulajdonképpen a ház pincéjében alszik, ahonnan egy csapóajtón keresztül jön fel reggelente török kávét főzni a konyhában, illetve a bejárati ajtót is ezért nyitja ki belülről, amikor az egyezség szerint telefonon értesítjük, hogy hazaérkeztünk.

Jóba lettünk Domnu Nelu-val (ízlett neki a szatmári pálinka és a székely mangalica kolbász, amivel megkínáltuk), pedig egyik este a testvérem hazarendelte telefonon a barátjától, akihez két órára kérezkedett el. Leállt ugyanis a kazán, és a ház kezdett egy kicsit kihűlni, és már meleg víz sem volt. Húsz perc alatt meg is érkezett, és úgy befűtött, hogy aznap éjjel résnyire nyitott ablakokkal aludtunk, olyan forróság lett a házban...

Domnu Nelu lötyögő,szürke tréningnadrágjában és ugyancsak szürke felsőjében Schubalt juttatta eszembe, Franz Kafka Amerika regényének fűtőjét (a regény színpadi változatát most játssza éppen a kolozsvári magyar színház), az viszont megnyugtató volt, hogy egyszeri mulasztása ellenére jól végezte a feladatát, úgyhogy - szerencsére, vagy nem is tudom -, senki sem érezte úgy, mint a regény főhőse, az igazságért folyton kiálló Karl Rossman, hogy „perre kellene vinni az ügyét”...

A pályák

Strázsán két, egymástól független pályarendszer van. Egy bérlettel nem lehet mindenhol sízni, pedig mindössze 12 sípálya van. Ottjártunkkor ezek közül, sajnos nem mindegyiket üzemelték be, mert kevés hó hullott, és nem tudtak minden pályát megfelelően hóágyúzni.

Elgondolkodtatott, hogy miért építették a telegondola útvonalát Lupényből a telepig, miért nem tették valahová fennebb, ahol több esélye van a havazásnak, illetve a hóágyúk által készített havat sem mossa el olyan könnyen az eső. A férjem szerint a telegondolával nem feltétlenül a sízők kényelmét akarták szolgálni, hanem Lupény és a környék polgárainak akartak szórakozási lehetőséget biztosítani.

A pályákon rengeteg kékruhás, úgynevezett monitor tevékenykedett. Valami miatt többnyire egyéni síoktatást vállaltak, mindössze egyetlen csoportot láttunk, viszont úgy tűnt, hogy a tanárok nagyon lelkiismeretesen végzik a munkájukat.

Platoul soarelui (A nap fennsíkja)

Rendben!

Minden sífelvonónál állt egy segítő, aki kéretlenül is segédkezett, hogy a tányér valóban a fenekünk alá kerüljön. Az elején többször szóltam, hogy én boldogulok egyedül is, de a kisfiamra külön figyeljenek, mire az egyik felvonós már a közeledtemre vigyorogva belekezdett a többször elismételt kérésbe: „Da, doamna, dumneavoastra va descurcati singura, dar baietelul are nevoie de ajutor, scuzati pentru deranj." (Igen, asszonyom, ön boldogul egyedül is, de a kisfiának szüksége van a segítségre, bocsánat a zavarásért.) Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy gúnyt űznek belőlem, de azért örültem, hogy Marcira tényleg mindig jobban odafigyeltek. Többet nem is szóltam egy szót sem, mire egy másik felvonós így bátorított: „nu fii trista, doamna” (ne legyen szomorú asszonyom). Leszámítva azt, hogy a bérletemről a sífelvonó automata kétszer is levett egy felmeneteli lehetőséget, nem aggodalmaskodtam többet.

A pályák délelőttönként kicsit jegesek voltak, de délre megenyhült annyira az idő, hogy jól lehetett siklani, és még a testvéremék is tökéletesen elégedettek voltak a síteljesítményükkel, pedig nekik igazán fontos, hogy több kilométeren keresztül sokat és gyorsan ereszkedhessenek.

A Strázsa csúcs

Szombaton gyönyörű napra ébredtünk, Lupényt hatalmas ködtenger borította, de a Retyezát és a Páring gerinceit már rózsaszínbe vonta a nap.

Reggeli látvány az ablakból

A reggelinél kiderült, hogy mindenkinek volna kedve túrázni is egy kicsit, úgyhogy eldöntöttük, hogy gyalog megyünk fel a Strázsa csúcsra, ha már a székes felvonót – egy időre legalábbis – kivonták a forgalomból. Krisztinának, akit nagyon zavart a nagy síszemüvege, vásároltunk egy jópofa napszemüveget a sógorom barátjától (lásd utolsó kép...), akinél volt egy doboz eladó szemüveg. Hiába, na, az igazi kereskedőnek akkor is megy az üzlete, ha szabadságon van...

A fekete 1-es pálya aljából indultunk, rátértünk a fenyőerdőben vezető, kék színnel jelölt összekötő útra, majd a piros 1-es pályán felmentünk a Mutu csúcsra (1722). Innen már a gerincen haladtunk tovább. Lásd a térképet az oldalán alján: http://www.skistraja.ro/partii.html Déli irányba benézhettünk Olténiába, és arra gondoltunk, hogy ki tudja, talán Bulgária is ott kéklik a messzeségben...

A fekete 1-es aljában

Az összekötő úton

Elhaladtunk a hóágyúkat kiszolgáló mesterséges tó mellett, majd a székes felvonó alatt haladva , alig több mint 100 méter szintkülönbség megtétele után feljutottunk a Strázsa csúcsra (1869 m). A gerincről nyugati irányban fantasztikusan élesen látszott a Retyezát hegység; a Peleaga (2509 m) és a Retyezát (2482 m) hótakaróba burkolózott csúcsait is azonosítani tudtuk.

Panoráma a Mutu-csúcsról dél felé

Vízgyűjtő a hóágyúknak

A Retyezát jól kivehető csúcsokkal

Kerítés jégtüskékkel (gyerekek számára egyenesen provokáló)

Igen, ott a Páring

Télen, amikor magas hegyekben járunk, gyakran felidéződik bennem, hogy a Retyezát csúcsról lejövet egyszer (1991-ben) elájultam, és hosszú percekig nem is tértem magamhoz – talán a hegyi betegség hirtelen jelentkező tüneteként, nem tudom... A lényeg az, hogy havas, szélfútta hegyi környezetben jobban érzékelni vélem, hogy az életem törékeny és véges...

Messze északon semmi mással össze nem téveszthetően emelkedett ki a ködből a Vlegyásza masszív tömbje. Hirtelen makettszerűvé vált a világ...

Több száz kilométer távolságban a Vlegyásza/Vigyázó (strázsál ő is...)

Jégcsokrok

Menet közben csupán egyetlen gyalogoló párral találkoztunk. Úgy látszik, a telepnél fennebb, felvonó nélkül kevesen merészkednek.

A Sztrázsa hegy egyébként (aminek a legmagasabb csúcsa ugyanezt a nevet viseli) a Déli Kárpátokhoz tartozó Vulkán hegység része. Hunyad és Gorj megye területén fekszik, 1918-ig nagyjából itt húzódott az Osztrák Magyar Monarchia és az akkori Románia közötti határ, és talán nem véletlenül viseli a hegy a strázsa, azaz őrség (a roman névváltozat, a “straja” is ezt jelenti) nevet. A hegységnek nincs egyetlen 2000 méter fölötti csúcsa sem, de én is megerősíthetem, amit a Vulkán hegység bemutatásáról szóló, egyik honlapon olvastam: „ahol véget ér az erdőhatár, úgy érezzük, mintha igazi alpesi tájon járnánk.” 

Lefelé, szabadon

Fékezni tudni kell!

Az út

Sztrázsára az útvonaltervező által megadott úton jutottunk el. Érintettük Enyedet, Gyulafehérvárat, majd végigautóztunk Petrozsényen, Vulkánon, és Lupényen, a híres-hírhedt bányatelepeken, amiről nekem Tolkien jutott eszembe, aki szerint  a táj aszerint is változik, hogy az ott lakó emberek mivel foglalkoznak, és milyen természetűek. Szürke, nyomasztó városoknak hatottak, a szénbányászok lakáskörülményeire mintha senki sem figyelt oda igazán, talán még ők maguk sem, a környékbelieknek az igazi felfrissülést a még érintetlen hegyek látványa jelentheti. A magát síparadicsomnak nevező Strázsa kiépülése arra enged következteni, hogy a helyiek is vágynak arra, hogy kilépjenek a hétköznapok egyhangú monotóniájából.

Egyetlen helyen álltunk meg, menet és jövet is itt vacsoráztunk, illetve ebédeltünk: a Bácsi falu Casablancának nevezett útszéli vendéglőjében. A sajtos-tejfölös puliszka, a rántott hús, a roston sült tarja, és a házi szalmakrumpli nagyon ízlett!

Érintettük Őraljaboldogfalvát, ahol az autónk alig pár száz méterre suhant el a Kendeffyek 18. században épült kastélya mellett. Kívülről nagyon szép épület! Nem kell túl nagy kitérőt tenni Vajdahunyadig sem, ahol a felújított Hunyadiak kastélya várja a látogatókat. A testvéremék nem hagyták ki. Mi siettük haza, vasárnapra az idő is elromlott, esett az eső, az eget sűrű felhők uralták, a napfényben ragyogó Strázsát, az „Őrhelyet” viszont őrizzük a szívünkben (és persze ebben az írásban is :)

A Strázsa csúcson