Jól sikerült kényszerüdülés: sósfürdőzés és gyalogtúrák Szovátán és környékén

Útvonal: Kolozsvár - Marosszentgyörgy - Vármező - Szakadát (Iszulyka völgye, Bekecs) - Szováta - Parajd

December végén Marci fiamnak eltörött a kulcscsontja, így le kellett mondanunk a már szokásosnak mondható, év eleji sízésünket. Elhatároztuk, hogy helyette sósfürdőzni fogunk.

Szováta mellett, Szakadáton foglaltunk szállást. Kibéreltünk egy vendégházat, ami hivatalosan Vármezőhöz tartozik ugyan, de tkp. a Szakadát falut jelző táblával egyvonalban, a domboldalon, az erdő alatt épült.

Az erdő alatt...

Házigazdáink alig néhány méterre laktak tőlünk, a családfő rendezi a Pallós vendégházak név alatt futó, három házból álló üdülőközpontot, amihez egy nagy, közös konyhával felszerelt ebédlő, fedett terasz, illetve kinti medence is tartozik (fontolgatjuk, hogy osztálytársakkal vagy kolozsvári barátainkkal visszajöjjünk ide szilveszterezni, vagy egy hétvégére túrázni, gombászni – a környék bükk- és tölgyerdeiben sok a vargánya, őzláb...)

Úgy terveztük, hogy innen fogunk bejárni a három kilométerre lévő Szovátára, a Danubius szálloda wellness részlegére. Első nap azonban felhívott egy jó barátunk, aki figyelmeztetett, hogy a Danubius nem enged be többé külsős fürdővendégeket, de próbáljuk ki Parajdon az újonnan megnyílt Wellness Központot.

Aznap éjszaka mínusz tizenhét fokot mértek, reggelre épphogy mínusz tíz körülire „melegedett” a levegő, de ragyogóan sütött a nap, és ettől annyira felvidultunk, hogy eldöntöttük, időnket nemcsak fürdőzéssel fogjuk tölteni, hanem minden napra beiktatunk egy gyalogtúrát is. Hó alig hullott a környéken, így komolyabb felszerelésre nem volt szükségünk.

A tájékozódás megkönnyítéséért élményeinket ezúttal címszavak szerint fogom rendezni, a különböző turisztikai érdekességeket különböző színekkel jelölt, három kategóriába – gasztronómia (vörös), gyalogtúra (zöld), fürdő (kék) – fogom sorolni. 

Várhegy körút

A Szovátától 17 kilométerre található Vármezőre Szakadátról jutottunk el, a két települést elválasztó hegyen keresztül. Odafelé egy órát mentünk, visszafelé gyorsabbak voltunk, negyven perc alatt értünk vissza a Pallós vendégházakhoz. Siettünk, hogy a téli alkonyat utol ne érjen az erdőben.

Szakadátról Vármezőre gyalog. Háttérben a Várhegy.

A Várhegy körutat piros pont jelzi, a falu központjából indul. A Tűzoltóságnál található táblához érve döntenünk kellett, hogy melyik irányba induljunk el, hogy bő másfél óra alatt végigjárjuk a kijelölt szakaszt.

Mi a Nyárád ún. Nagyága mentén kezdtük meg a gyalogtúrát, talán azért is, mert a sebesvizű, befagyott patakok látványa, a jég alól kiszüremkedő csobogás hangja számomra mindig izgalmas.

Kisebb kapaszkodó után, az út baloldalán megpillantottuk az Égerfás-tavat. Méretét tekintve nem túl nagy, de a vízből kiálló facsonkok miatt valóban a Gyilkos-tóra emlékeztet.

Égerfás-tó

Újabb kapaszkodó után kiértünk egy nyeregbe, és innen egy kis kitérőt kellett tennünk (továbbra is a piros pont jelzést követve), hogy a Várhegy 823 méter magas csúcsára feljuthassunk. Mi felmentünk, de semmivel sem láttunk többet, mint a nyeregből, az egykori várnak csak az alapjaiból maradt meg néhány sziklatömb, a felfelé vezető ösvény, noha rövid, iszonyúan meredek (ugyanazon az úton, ahol felkapaszkodtunk, vissza is kellett ereszkednünk a nyeregig), úgyhogy legközelebb, ha erre járunk, ránk nem jellemző módon nem fogunk törődni a csúccsal, hanem tartani fogjuk magunkat a körúthoz, ami amúgy az egyik legkönnyebb, amit valaha megtettünk: lombhullató erdők, napfényes tisztások között haladó, kedves ösvény a Görgényi-havasok lábánál.

Halászcsárda

A Várhegy körút megtétele után itt tartottunk pihenőt, mielőtt a hegyen át visszatértünk volna szakadáti szállásunkra.

A reggeli induláskor gyümölcsöt és kekszet pakoltunk az útra, remélve, hogy majd otthon elfogyasztjuk az anyukám által felpakolt töltött káposztát, de a gyaloglás iránt kevésbé lelkesedő kicsi lányom miatt mégiscsak megálltunk ebédelni. A körút során, kiváltképpen a meredek szakaszon, a rántott csirkefalatkák ígérete tartotta benne a lelket, mi, felnőttek viszont abban reménykedtünk, hogy a csárda neve beváltja a hozzá fűzött reményeket. Nem csalódtunk. A készséges pincérnő tanácsára kipróbáltuk a sült pisztrángot, ami kitűnő volt. Ilyen finom halételt nem sok helyen ettünk: egyszer Urk-ben (Hollandiában), egyszer Rab szigetén egy kemping kisvendéglőjében, egyszer Budapesten, a Duna-parton, és itt!

Halásztavak a csárda mellett.

Jó tudni!

A Szakadátot Vármezőtől elválasztó hegy gerincén.

Jó lenne egyszer felmenni a Mezőhavasra (1777 m), a Görgényi-havasok legmagasabb csúcsára (gyerekkoromban voltam ott a szüleimmel), és visszafelé jövet vacsorázhatnánk ismét a csárdában. Talán belefér egy napba – nem tudom, meglátjuk...

Wellness Center – Parajd

A nyáron megnyílt fürdőközpont iránt, a lelkes ajánlások ellenére nem volt túl nagy bizalmam. Parajdra sokat jártunk, gyermekkori iskolás kirándulásaink állandó helyszíne volt, évente egyszer biztos elhozott  a tanító néni megnézni a sóbányát. Parajd úgy élt bennem, mint egy kedves városka, ahová ki-kiruccanak a környékbeliek, de ami soha nem fogja tudni felvenni a versenyt a közvetlen szomszédságában elterülő, fürdőkultúráját tekintve nagyobb hagyománnyal rendelkező, a külföldiek érdeklődését, lelkesedését is élvező Szovátával.

Parajd forgalma azonban az utóbbi években nagyon megnőtt, rengeteg ismerősöm jár ide kezeltetni (sikeresen!) a saját vagy gyermekei asztmáját, légúti betegségeit. Bizonyára a turisták számának növekedése is hozzájárult ahhoz, hogy a Központ néhány évi huza-vona után mégiscsak felépült.

Először este jöttünk el ide fürdeni. Elégedetten tapasztaltuk, hogy kényelmes kabinok, tusolófülkék állnak a rendelkezésünkre, a medencék számára kialakított tér pedig hatalmas. Sehol nem láttam még ilyen nagyméretű, sós, gyógyvizes medencét. Noha sok volt a fürdővendég, a medencében jól elfértünk, mindenki kedvére nyújtózhatott, lebeghetett. Az édesvizű medence mérete sem kicsi, noha lehetne mélyebb, hogy a jól úszók kedvükre szelhessék a vizet, és ne akadjanak bele az óvatosan araszoló, a fejüket mereven a magasba emelő vendégekbe.

Ki lehet próbálni a jakuzzis kádakat (ide olyan sokan beültek, hogy nekem nem volt kedvem hozzá), a különböző szaunákat (finn, infra, gőz). A gyermekek számára kialakítottak egy kismedencét is.

Az egész helynek egy kicsit amolyan „városi közfürdő” hangulata van, a tér elég visszhangos, így ha sokan vannak, viszonylag nagy a hangzavar, a padlókat talán gyakrabban kellene törölni, hogy ne legyenek túl vizesek (Marci miatt szinte fóbiásan rettegtem az elcsúszástól).

Koradélután (egyik nap nem sokkal nyitás után értünk oda) általában kevesebben voltak, az egész hely csendesebb volt, nyugalmat árasztott. Úgy tűnt, hogy sok a helybéli (magyarul beszélő), találkoztunk a kalapos gábor cigányok egy csoportjával is, akiket messziről fel lehet ismerni finom mintázatú ingeikről, széles karimájú, sötét kalapjaikról, amit nemcsak a férfiak, hanem a nagyobb fiúgyermekek is viselnek.  Engem meglepett, hogy nem volt közöttük sem nő, sem kislány, a férjem világosított fel, hogy az ő közösségeikben nők nem mutatkozhatnak fürdőruhában nyilvánosan.

Összességében jól éreztük magunkat. Marci fiamnak különösen jót tett a sós víz, néhány nap után már bátran mozgatta mindkét karját.  Azt hiszem, egyre népszerűbb lesz ez a fürdőhely. A Medve-tó alig több mint két hónapig van nyitva, a környéken nincs túl sok fürdési lehetőség, az emberek pedig előbb-utóbb rájönnek, hogy Parajdra nemcsak a bánya, hanem a Wellness Központ miatt is érdemes ellátogatni.

Az Iszulyka és a Hollós völgy (Bekecs-hegy)

„Mint székely, én is a magas bérczeknek ily előszeretetétől nem vagyok ment, miért e tájt jártamban a Bekecset nem mellőzhetem; nem mellőzhetem főként azért, mert ott a nagyszerű kilátás mellett még más régi műemlékeket, rommaradványokat is találhatunk, melyeket mint a Székelyföld régiségeinek kutatója, figyelmetlenül, észleletlenül nem szabad hagynom...”, írja Orbán Balázs.

A Bekecset mi sem szerettük volna „mellőzni”. Olvastuk ugyan, hogy a tetőre Selyéből lehet a legkönnyebben, leggyorsabban feljutni, de nekünk kézenfekvőbb volt Szakadátról elindulni.

Sodrásban - láthatatlanul

A forrásnál (Szováta irányában, a falu végét jelző táblánál) feltértünk az Iszulyka völgyébe. A kék kereszt jelzést követtük, amit bizony ideje volna újrafesteni, mert a völgy alsó szakaszán nem elég egyértelmű, hogy merre kell vennünk az irányt. A hegyen komoly fakitermelés folyik, talán éppen ezért a korábban könnyen követhető útvonalon elbizonytalaníthatnak a jobbról és balról is felbukkanó, ígéretesen széles szekérutak. Általában a jobbra tartó utakat kell követnünk, hacsak a jelzés másfelé nem irányít.

Kb. másfél óra gyaloglás után felértünk a Hollós völgybe, az Istállókhoz. A Szovátához tartozó tejbegyűjtő központnak csak a romjai maradtak meg, az egykori kőistállók is omladoznak már. Az istállók felett négyzet alakot formázó, egymás mellé ültetett gyönyörű fenyők között egy erdészház romja árválkodik. A ház előtti kővázákkal díszített terasz arra utal, hogy valamikor fontos lehetett ez a hely valakinek vagy valakiknek, a helyiek szerint az egykori erdész szerette volna megvenni, de a ház egy éjjel meggyulladt, és szinte teljesen leégett.

Az egykori erdészház

Kb. két órával az elindulásunk után egy nagyobb útkereszteződéshez értünk, ahol a második világháborúban elhunyt ismeretlen német katonáknak állítottak síremléket. Innen egy kis kapaszkodás után felértünk egy tetőre, ahol északi irányban, a leköszönő nap aranysugaraiban megpillantottuk a Kelemen-havasokat. Annyira lenyűgözött a látvány, hogy eldöntöttük, elég volt aznapra a felfelé menetelésből. Házigazdánk később felvilágosított, hogy alig félórányira lehettünk a Bekecs-tetőtől (1080 m). Megfogadtuk, hogy tavasszal rászánunk erre a túrára egy egész napot, és a tetőn fogunk ebédelni, miután az ökumenikus kápolnát is szemügyre vettük. Kora tavasszal hátha ugyanolyan tiszta lesz az idő, mint most januárban, és akkor a déli oldalon még a Fogarasi-havasokat is megcsodálhatjuk...

Emlék

A fenséges Kelemen-havasok

Lefelé sokkal lendületesebben haladtunk, bár itt-ott jeges volt az út, és meg-megcsúsztunk néha. Igyekeznünk kellett, mert a minden napra beiktatott gyógyvizes fürdőt nem akartuk kihagyni...

Háttárben a Bucsin.

Téli minimál

Szováta

Egy kedves gyerekkori barátom facebook bejegyzésében olvastam egyszer (nem tudom már szó szerint idézni), hogy „minden vásárhelyi kisgyerek életében eljön az a pillanat, amikor a szülei elviszik kirándulni Szovátára”.

Igen, Szováta (a linkre kattintva elolvashatjuk a Korunkban megjelent, Szovátafürdő történetéről szóló, igen hasznos cikket!) az a hely, ahová marosvásárhelyiként gyakran jártunk. Ráadásul itt állt meg rövid félórára az Udvarhelyre tartó busz is, amivel a nagyszüleimhez utaztam. Emékszem a piactérre, ahol korondi kerámiát, taplóból készült kosarakat, kalapokat és sok egyéb vásárfiát árultak. Laktam itt kempingben, nyaralóházban, szállodában, jártam a Teleki Oktatási Központban, jöttem ide esküvőre, céges csapatépítő kirándulásra, vagy egyszerűen fürödni egyet a Medve-tóban.

A Medve-tó.

Mi ugyan Szakadáton laktunk, és Parajdra jártunk fürdeni, Szovátát azonban semmiképpen nem akartuk elkerülni. Két délután is eljöttünk ide sétálni, végigjártuk a Medve-tanösvényt, felmentünk az újonnan épült kilátóig, megnéztük a stéggel, pihenőhelyekkel ellátott, kisebb tavakat is, még a Tivoli befagyott tavára is rámerészkedtünk. Az sem zavart, hogy ránk sötétedett, mert a tavakat összekötő ösvények szépen ki vannak világítva.

A Mogyorósi-tó

A szovátafürdői kilátó

A Tivoli (Ifjúsági) tó

Kicsigomba

Aki Szovátán jár, ne hagyja ki a Medve-tó közvetlen szomszédságában található Kicsigomba nevű vendéglőt. Füstmentes, családbarát helyről van szó, gondosan megválasztott berendezéssel, otthonosságot sugalló kellékekkel, díszekkel, meghitt fényekkel, kellemes, halk zenével, barátságos, odafigyelő pincérekkel.

Értékeltük, hogy a menüben szerepeltek az évszakhoz illő specialitások is, mint például a forró, fűszeres almalé, a gyerekek pedig boldogan nyugtázták, hogy a dínófalatkák sem tűntek el az étlapról, és ők természetesen ezt ették. Én a guacamole-t kóstoltam meg pirítóssal (fokhagymás, majonézes avokádó krém), a férjem azonban nem fogta vissza magát, és azt a fogást választotta, amiben a pincér szerint a Kicsigomba szakácsa igazán remekel. Ez volt a fokhagymás sertés steak idénysalátával – én is megkóstoltam, királyi!

Kihagyhatatlan

Ott van minden asztalon: magyar és román nyelvű kiadásban...

Apollo Wellness Club – Marosszentgyörgy

Utolsó fürdős napunkat nem Parajdon töltöttünk. Hazafelé menet megálltunk a marosszentgyörgyi Apollo szállodánál, ahol külsősöket is szeretettel fogadnak. (A szállodának kültéri strandja is van, sós és édes vizű medencékkel. Noha régebb a Víkend-telepre és a Marosra jártunk fürdeni, az utóbbi években, nyáron néha ide is elcsábulunk...) Kicsit drágább a belépő, mint Parajdon, de a szolgáltatás valamivel színvonalasabb: a bejáratnál ropogós, fehér törülközővel látnak el, a medencék kisebb méretűek ugyan, mégis elegánsabbak, és az egész tér valahogy diszkrétebb, pihentetőbb. A sós víz egészen forró, nagyon jó érzés volt benne ücsörögni. Az édesvizű medence nem alkalmas a komolyabb, kitartóbb úszásra, de arra nagyon jó volt, hogy  Marci megtanulja végre a merülést, a víz alatti búvárkodást, az önfeledt úszkálást. A kolozsvári, olimpiai méretű, hideg vizes medencékben egy idő után túlságosan átfázott, nem merte igazán elengedni magát, de itt, a szokásosnál melegebb vizű medencében teljesen felszabadult. Ezt a fajta ellazulást Marci talán csak az Égei tengerben élte át, ahol szintén sokat és jókedvűen úszkált... Ebből persze távolról sem következik, hogy a tenger megtapasztalását össze lehetne vetni a sósfürdőzéssel. Nekem egyszer az jutott eszembe, hogy a strandok vize annyiban hasonlít a természetes vizekhez (tavak, folyók, tengerek vizéhez), mint amennyire az állatkertben tartott vadállatok viselkedése hasonlít a szabadon élőkhöz. Ettől függetlenül mindkét vízi élménynek megvannak az előnyei. A sósfürdő ráadásul gyógyító, és nekünk, erdélyieknek nem is kell sokat utazni ahhoz, hogy élvezhessük.

Sósfürdőzés Erdélyben - egy kis háttérinfó

A Korunk 2009-es, augusztusi száma külön foglalkozik az erdélyi történelmi fürdőhelyekkel. Itt olvastam, hogy a tizenkilencedik században minden székely városnak megvolt a közeli fürdőhelye: „Marosvásárhelyé Marosszentgyörgy, de Borszéket, Korondot és Szovátát is sűrűn látogatták. Székelyudvarhely–Szejke, Székelykeresztúr–Sósfürdő, Csíkszereda–Zsögöd, Sepsiszentgyörgy–Sugás voltak a város–fürdő párosok.” (Zepeczaner Jenő: Fürdők a Hargita nyugati oldalán a dualizmus korában). A sósforrások, sóstavak a Hargita vulkanikus kőzeteinek az Erdélyi-medence üledékes közeteivel való találkozásának az eredményei. „Erdélyben annyi kősó van, hogy igen könnyen lehetne még megannyi helyen nyitni sóaknákat, és akkor Erdély az egész Európát eltarthatná sóval egynehány ezer esztendeig”. (Erdélyi Kő-Só. Nemzeti Gazda. 1814. március 8.)

Az első világháború előtti gazdasági fejlődés, a polgárosodás, a vasúthálózat kiépítése, és az angol orvosoknak a meleg sósfürdők gyógyhatásairól szóló elméleteinek a terjedése meghozta az erdélyi sósfürdők fejlődését is. Igaz ugyan, hogy a székelyföldi fürdők vendéglétszáma alulmaradt a magyarországiakéhoz képest, mégis jelentősnek mondható tekintettel arra, hogy a Keleti és a Déli Kárpátokon túl semmilyen fürdőélet nem bontakozott ki.

A második világháborút követően a fürdőfejlesztés egyenetlenné vált, én mégis reménykedem, hogy nagyszerű természeti adottságainkkal sikerül jól gazdálkodni. 

A sósfürdők jótékony hatását családunk tagjai többször megtapasztalták: édesapám és a férjem az elkerülhetetlennek látszó térdműtéttől szabadultak meg, a gerincműtétem utáni lábadozásomat jelentősen felgyorsították, és ez alkalommal Marci fiam mozgását is kedvezően befolyásolták. Ajánlom mindenkinek!