Via Harmonia: A havason (Naplórészletek, és amire még emlékszem

1981. június 26 – július 13 (A dőlt betűs sorokat tízévesen jegyeztem fel a naplómba, a Kelemen-havasokban, Maroshévíz és Borszék között, a Kis-Beszterce völgyében, a Huruba borvízforrásnál)

Ma elindultunk a hegyekbe. Nagyon szépen utaztunk. Mikor odaértünk, ott volt két ügyes srác. (...) A tegnap láttunk egy szép őzet. Legalább ötven méterre volt tőlünk. Elmentünk szekérrel egészen az üzletig, és amikor jöttünk hazafelé, elkapott az eső. Egy keserűlapit kellett a fejünkre tennünk. Nagyon jó itt a havason. (...) Délután voltunk az esztenán. Nekem nagy élmény volt első nap ott, fent. Útközben találtunk rókagombát. Jani bácsinak, a szomszéd méhésznek a kutyája, Bob, elveszett. Nagyon sajnáltuk. Jó, barátságos kutya volt. (... ) Mikor jöttünk haza az esztenáról, két meterre előttünk szaladt át az úton egy gyönyörű őzike. Kaptunk csomagot. Volt benne barack, meg mindenféle édesség. Nagyon örvendtünk neki. Estére kakaót ittunk esztenai tejből. (...) Délelőtt eljött hozzánk a juhász Vasile. Most láttam először. Délután elmentünk gombászni. Nagyon sok gombát szedtünk. (...) Ezen a napon az esztenán voltunk. Sok tejet hoztunk. Jövet láttunk egy viperát. Miklós nyomban szétütötte. (...) Jó itt a havason. Olvasok meg játszom sokat. Már várom, hogy menjünk haza.

Édesanyám vállalta, hogy három héten keresztül felügyeli egy rokon nagybácsi – Laci bácsi – méheit a Kelemen-havasokban, egy borvízforrás közelében, ahol egy erdészház is állt. Vitt magával engem, a húgomat, és két, velünk egykorú fiú unokatestvért is. Az volt a feladatunk, hogy lekapcsoljuk a Laci bácsi által házilag készített riasztóberendezést (ami egy óriási reflektorból és egy szirénából állt), ha nappal vagy éjszaka a kaptárok közelébe merészkedő állatok miatt beindult...

Maroshévízig rendes személyszállító vonattal utaztunk, innen viszont át kellett szállnunk egy kisvasútra, ami a nyolcvanas években Maroshévíz és Borszék között közlekedett, és ásványvizet szállított. Hivatalosan nem utazhattunk volna ezzel a szerelvénnyel, mert csak tehervagonjai voltak, de a vasutasok készségesen vállalták, hogy elvisznek úticélunkig.

A borvíz-szállító kisvasút (Forrás: http://bilborul.blogspot.ro/2015/04/fosta-cale-ferata-ingusta-toplita.html)

Nem tudom, milyen lett volna esőben, hiszen a vagonok végében található kis teraszon utaztunk, tető nem volt a fejünk felett, de sütött a nap, mi pedig ámultunk, hogy miféle vad világba keveredtünk: sehol egy ember, csak erdő, hegyek mindenütt.

Jónéhány kilométer zötykölődés után kiértünk egy patakkal szegélyezett tisztásra. Anyukám szólt, hogy megérkeztünk, és gyorsan ugorjunk le, mert nincs állomás, a vonat csak addig áll, amíg sikerül lekecmeregnünk. A megérkezésünket abból is sejteni véltük, hogy a tisztásra kiérve egy magas, szőke fiút pillantottunk meg. A vonattal párhuzamosan szaladt, integetett nekünk, a nyomában gyönyörű farkaskutya loholt.

Itt tudtam meg, hogy a tisztáson lesznek szomszédaink is. Az erdészháztól, ahol mi laktunk, kb. 500 méterre tanyát vert egy másik méhész, az idős Jani bácsi, aki magával hozta két unokáját. Őket nevezem „ügyes srácoknak”.

Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy anyukám nem félt kimenni a vadonba négy gyermekkel. Nem volt telefonunk, se mobil, se vezetékes, Jani bácsin és a két unokáján kívül senki nem lakott a közelünkben, a legközelebbi település, ami ha jól tudom, Bilbor volt, több kilométernyire volt az erdészháztól. Vizet a ház melletti bővizű forrásról kellett hoznunk, petróleum lámpával és elemlámpákkal világítottunk. Három hét hosszú idő... Igaz, hogy később kijött hozzánk Laci bácsi pergetni, és nem voltunk végig magunkban, a borvizet szállító kisvasút is napjában egyszer elhaladt a völgyben, de akkor is.

Emlékszem, hogy egyik este furcsa zajok szűrödtek be kintről, és mi annyira elkezdtünk félni, hogy az ajtóhoz toltuk az erdészház egyik hatalmas faládáját. Nem tudom, mit tartottunk benne, csak arra emlékszem, hogy jó nehéz volt.

Bátorságpróba volt felmenni az esztenára is. Jani bácsi sohasem csatlakozott hozzánk, anyukám egyedüli felnőttként vágott neki az útnak velünk, tizenéves gyerekekkel. Őrjöngve rohantak felénk a jól megtermett pásztorkutyák, de aztán lecsillapodtak. Tátott szájjal néztem, hogy a pásztorok hol töltik a nyarukat. A kunyhó, amiben aludtak, nem volt teljesen fedett, padlója sem volt, a ház közepén tüzet raktak, ott főzték a puliszkát. Románok voltak, alig tudtunk velük kommunikálni, de mindig kedvesen fogadtak (anyukám sosem tanult meg igazán jól románul, mi, gyermekek, pedig akkor még csak tankönyvből ismertük a nyelvet, használni alig tudtuk). Arra is emlékszem, hogy az egyik fiatal pásztor megtetszett nekem, viszont iszonyúan megijedtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy mintha én is tetszenék neki...

Nekünk, gyermekeknek, nem volt semmilyen feladatunk, anyukám mindig megkímélt a házimunkától. Jártunk a patakra fürdeni, a fiúk saját készítésű bottal pisztrángra halásztak, bóklásztunk az erdőben, áfonyát majszoltunk, beszélgettünk. Itt tanultam meg, hogy az ember mennyire kegyetlen tud lenni. A fiúk különféle kínzásokat eszeltek ki a patakból kihalászott békáknak, amit a testvérem és én borzadva figyeltünk. Néha elvonultam magamba, és a magas fű takarásában olvastam vagy naplót írtam. Ha feltűnt a kisvonat, rohantunk borvizet kunyerálni. A vasutasok mindig dobtak a fűbe néhány literrel. A tisztáson ott állt a forrás, bármikor ihattunk a vasízű, bugyborékoló vízből, de a palackozott üvegek valahogy mégis értékesebbnek tűntek...

Csak akkor kellett dolgoznunk, amikor megjött Laci bácsi. A pergetés közös feladat volt: kicsinek, nagynak be kellett állni a munkába, nem volt kivételezés... Meg-megcsíptek a méhek, mégsem féltünk tőlük. Jól emlékszem a méz súlyos illatára, a lassan aláömlő, aranyló nedűre... Rengeteg lépesmézet ettünk, a méhviasz volt a rágógumink...

A rókagombának a friss földre és fenyőkre emlékeztető illata is megmaradt bennem. Azóta sem volt alkalmunk annyit szedni, mint akkor, ott a havason. Hatalmas halomban álltak, miután kiborítottuk zacskóinkat. A gombák előkészítésében szívesen segédkeztem, talán éppen az illatuk miatt...

Ötödikes voltam, amikor először mentünk ki a havasra, utána még néhány éven keresztül visszajártunk, csatlakoztak hozzánk mások is, rokonok, barátok, de talán az első alkalom volt a legvarázslatosabb.

A kisvasútat a kilencvenes évektől kivették a forgalomból, a borvizet kamionokkal szállítják. Turisták számára vissza lehetne állítani, de állítólag a sínek nagyrészét már ellopták.

A testvéremék néhány évvel ezelőtt megkeresték a Huruba borvízforrást. A Maroshévizet Borszékkel összekötő földút motorral, biciklivel vagy terepjáróval járható. Az erdészház is áll még...